I. Modern társadalom, modernség, modernitás - ezek a kifejezések, melyek egy konkrét, sajátos jellemzõkkel bíró történelmi korszakot jelölnek, valójában oppoziciós fogalompárok egyik felét alkotják. Ezen fogalompárok második tagjaként a premodernitás vagy a premodern társadalom fogalma szerepel. Ilyenformán a premodernitás--modernitás vagy a premodern társadalom--modern társadalom fogalompárjai két, idõben egymást követõ történelmi korszakot állítanak szembe. Az íly módon szembeállított korszakok idõtartamukat tekintve igencsak aránytalanul viszonyulnak egymáshoz. Modernitásnak ugyanis a saját jelenünkig tartó utolsó kb. 400 évet szokás nevezni. Ezt az idõszakot a szakirodalomban általában differenciált módon kezelik. A modernitásra jellemzõ gazdasági-társadalmi és mentális struktúrákat megteremtõ 16-18. század többnyire korai modernitás néven szerepel. 1789, a francia forradalom éve természetszerûleg kiemelt fontosságú dátum a modernitás történetében. Ugyanis ez a közvetlen elõzménye az érett modernitásnak, amely nagyjából a 19. századot és a 20. század elsõ hat évtizedét foglalja magába. Kései modernitásként többnyire a 20. századutolsó három évtizedét - benne saját jelenünket emlegetik. A premodernitás vagy a premodern társadalom fogalma ezzel szemben az emberi társadalmak történetének többezer éves korszakát jelöli. A premodern--modern fogalompárban tehát a két tag szembeállítása egy alapvetõ különbségre kíván rámutatni, és a modernitást megelõzõ hosszú történelmi periódust valójában a modernitás elõszobájának tekinti. A következõkben a modernitás és a modern társadalom jellemzõit a korábbi korszak sajátosságaival összehasonlítva vesszük szemügyre, s eközben megkíséreljük összefoglalni azokat a történelmi tényezõket és folyamatokat, amelyek a modernitás kialakulásához vezettek. 
 

II. A modern társadalom egyik legjellemzõbb sajátosságát a kortárs szociológia és a filozófia egyén és társadalom radikálisan új kapcsolatában szokta megjelölni. A premodern társadalmak - legyen szó egyszerû gyûjtögetõ, vadász, vagy bonyolult felépítésû agrártársadalmakról - közös jellemzõje az, hogy bennük az egyén születésénél fogva be van ágyazódva a számára a születés véletlene folytán adott csoportba, és ennek a csoportnak funkcionális egységeként éli le életét. Az egyéni életvitel normáit és követelményeit alapvetõen a csoport határozza meg A premodern társadalom csoportjai a leszármazási-foglalkozási kötelékek által összetartott kisközösségek. [Ferdinand Tönnies német szociológus ezeket a közösségeket nevezte - a modernitás Gesellschafttípusú, az individuális autonómián alapuló közösségeivel szembeállítva õket - Gemeinschaft típusú társadalmi csoportoknak.] Az egymást követõ generációk életét messzemenõen meghatározták a tradíciókban megtestesülõ szokások. Az ezek összességét kitevõ, s szinte változatlanul továbbélõ vagy legalábbis lassan változó kulturális mintázatok messzemenõen megszabják nemcsak a különbözõ egyéni élethelyzetek viselkedési szabályait, hanem a különbözõ foglalkozások gyakorlásának mikéntjét is. Az ilyen közösségek szellemi életét általában messzemenõen meghatározza a vallási-mágikus gondolkodásmód. A hagyományok mintegy megszentelt, szakrális jellegûek lesznek: ez messzemenõen hozzájárul a premodern társadalom idõbeli állandóságához és tartósságához. Ezek a társadalmak az egyéni invencióval szemben többnyire ellenségesek: a tradicióktól eltérõ viselkedést devianciának tekintik és büntetõ jellegû szankciókkal sújtják. Ennek következményeként azonban ezek a társadalmak fölöttébb törékenyek: az Európán kívüli premodern társadalmak nem pusztán a haditechnikai elmaradottság miatt bomlottak föl - e tekintetben a 19. századi Japán történelmi kivételnek számított - amikor szembe kellett nézniük a felettébb agresszív európai modernitással. 
 

III. A következõkben a premodern társadalmak két típusa közül figyelmünket az esetenként igen nagy bonyolultsági fokot elérõ agrártársadalmakra irányítjuk Ezek a társadalmak a gyüjtögetõ és vadász közösségekkel szemben igen nagy létszámú népesség életének megszervezésére voltak képesek. Ez a teljesítmény egy új történelmi vívmánynak, az államnak a segítségével volt lehetséges. Az állam megjelenése egyben egy sajátos tevékenységformának, a politikának a kiteljesedését is magával hozta. Az államnak és a politikának számos meghatározása lehetséges, ezek közül talán a legismertebb Max Weber német szociológus definiciója, amelyet a klasszikus meghatározások között tartanak számon. Eszerint a politika: "...törekvés a hatalomban való részesedésre vagy a hatalom megosztásának befolyásolására, akár államok között, akár valamilyen államon belül a hozzátartozó embercsapatok között....Aki politizál, hatalomra törekszik: - hatalomra vagy más [eszmei vagy önzõ] célok érdekében, «önmagáért»: a belõle fakadó presztizsérzés élvezetéért.

Az állam, épúgy, mint az õt történetileg megelõzõ politikai szervezetek, nem más, mint embereknek emberek feletti uralma, amely törvényes [azaz törvényesnek tekintett] erõszak eszközére támaszkodik. Következésképpen csak akkor áll fenn, ha az uralom alatt álló emberek elismerik az uralmon levõk által igényelt tekintélyt."⁽¹⁾ Mint a definició befejezõ mondata jelzi, a hatalomnak szüksége van arra, hogy azok, akiket irányít törvényesnek, azaz legitimnek ismerjék el. A hatalom és az állam ennélfogva nem tud létezni a számára a törvényesség auráját biztosító legitimáció nélkül. A földmûvelõ társadalmak államai legitimitásukat a hagyományból nyerik: az állam vezetõje, az uralkodó hatalmát azért tekintik törvényesnek, mert azt elõdeitõl örökli a hagyományok megszabta keretek között. Elõfordul természetesen itt is - a régi uralkodóház kihalása vagy hódítás következtében - a hatalom olyan valaki kezébe kerül, aki azt személyes, a kortársak által gyakran isteninek tekintett képességei, karizmája révén képes meszerezni. Azonban a premodern társadalom viszonyai között a karizmatikus hatalom hosszabb távon hagyomány által legitimizálttá alakul át. A hagyomány általi legitimációt pedig igen gyakran megerõsíti a hatalom isteni eredetének gondolata: az uralkodó istenként vagy isten leszármazottjaként jelenik meg. 
 

IV. Témánk szempontjából lényeges Ernest Gellner gondolatmenete, amely az agrártársadalmak és a modern vagy ipari társadalmak szerkezetét a kultúra és állam egymáshoz való viszonyán keresztül hasonlítja össze.⁽²⁾ Gellner a kultúra fogalmát nem normatív értelemben, hanem a kulturális antropológiában szokásos leíró fogalomként használja. Eszerint a kultúra az adott közösségen belül a közösség tagjai közötti kommunikációs és érintkezési módok összességeként létezõ viszonyrendszer. A premodern agrártársadalmak kulturális értelemben mozaikszerûek vagy fragmentáltak. A hatalmat birtokló, az államot irányító rétegekre és a társadalom nagy többségét kitevõ mezõgazdasági termelõkre ez egyaránt igaz, csak más-más módon. A vezetõ rétegek kulturális értelemben horizontálisan különülnek el egymástól. A katonák, a papok, az irnokok és a kereskedõk rétegei saját szokásokkal, viselkedési szabályokkal, etikai kódexekkel, néha még saját nyelvvel is birnak. Társadalmi mobilitás, tehát átjárhatóság a különbözõ rétegek között minimális A különbözõ rétegek egyénei számára tehát nem lehetséges - legalábbis társadalmi méretekben - az egyik társadalmi szerepbõl a másikba való átlépés. A premodern agrártársadalmak stabilitása éppenséggel a vezetõ csoportok erõegyensúlyán és a közöttük levõ kulturális különbségek tartós fennmaradásán múlik. A kulturális széttöredezettség, fragmentáltság jellemzõ a paraszti többségre is, azonban a felsõ rétegektõl eltérõen ez nem horizontális, hanem vertikális jellegû. A termelõk társadalma lokálisan strukturált: egymás mellett létezõ faluközösségek sokaságaként létezik. Ezek egymástól nemcsak vallási kultuszaikban, hanem sokszor még az általuk beszélt nyelvjárásokban is különböznek. A társadalom elsöprõ többsége számára a szóbeliség az egyetlen kommunikációs forma. Ez nemcsak a paraszti közösségekre igaz, hanem áll a állam irányításában döntõ szerepet vivõ fegyverforgató nemességre is. Az egyének szocializációja minden társadalmi alcsoportban az illetõ közösség és az arra jellemzõ tevékenységforma szabályainak a hagyományok segítségével történõ elsajájátítása során következik be. Az ismeretanyag átadása és használatának módja erõsen rituális jellegû: a hagyomány szakrális mivolta miatt a változtatás lehetõsége meglehetõsen csekély Ez a fajta képzés speciális jellegû: mindenki csak a saját foglalkozásához szükséges ismeret- és hegyományanyagot birtokolja A premodern társadalom a specialisták társadalma: minden egyén kötve van társadalmi szerepéhez. Ez azt is jelenti, hogy ez a társadalom egymás mellett élõ mikrokulturák halmazaként létezik. Identitását minden egyén a saját speciális kulturájába való beleszületés révén nyeri el, azon változtatni nem tud. A sajátos társadalmi csoportból, illetve annak kultúrájából való kilépés az egyén társadalmi - s ennek következtében legtöbbször fizikai - megsemmisülését vonja maga után. Identitásváltoztatás tehát nem lehetséges. A szociológia nyelvén ezt úgy lehet megfogalmazni, hogy a premodern társadalomban nincsen társadalmi szerepeitõl különváltan létezõ individuum. Premodern viszonyok között az egyén nem saját lelkiismeretének, hanem sajátos társadalmi szerepe elvárásainak felelõs. Jellemzõ példája ennek a különbözõ agrártársadalmak harcos vagy lovagi rétegének viselkedési kódexe, mely alapvetõnek a becsület, vagyis a harcosi mivoltból következõ erény megõrzését jelenti. Ez a becsület azonban egy pap, egy kereskedõ vagy egy paraszt számára egyáltalán nem számít erénynek, tehát olyan erkölcsi minõségnek, melynek elérése és megtartása az élet elsõdleges célja. Ezzel szemben a modern ember, akinek lehetõsége van társadalmi szerepeinek és ientitásának megváltoztatására legfõbb személyes értéknek emberi méltósága megõrzését tekinti Peter Berger amerikai szociológus becsület és emberi méltóság alapvetõ különbségét a következõképpen körvonalazza: "A becsület és a méltóság egyaránt olyan fogalom, amely hidat ver az én és a társadalom között. Miközben mindkettõ nagyon bensõséges módon tartozik az énhez...Ily módon a becsület és a méltóság egyfajta morális vállalkozás céljaiként jelenek meg. Elvesztésük mindig is lehetséges, és ennek messzemenõ következményei vannak magára az énra vonatkozóan is...Végtére is, mi hát a különbség a társadalmi én eme két fogalma között?...A becsület fogalmából következõen az identitás lényegileg, vagy legalábbis jelentõs mértékben intézményes szerepekhez kötõdik. Ezzel szemben a méltóság modern fogalma szerint az identitás lényegileg független az intézményes szerepektõl.....a becsület világában az egyén azonos a címerpajzsát díszítõ társadalmi szimbólumokkal. A lovag valódi énje akkor nyilvánul meg, amikor valamennyi hatalmi jelvényét magára öltve kilovagol a csatatérre. Ezzel szemben egy nõvel az ágyban fekvõ meztelen férfi az ént egy alacsonyabb valóságfokon jeleníti meg. A méltóság világában, a modern felfogás szerint, az emberi kapcsolatokat irányító társadalmi szimbolizmus csupán álruha. A címerpajzsok eltakarják a valódi ént. Eszerint éppen a meztelen férfi, és még sajátosabb módon a szeretkezõ meztelen férfi az, aki sokkal valóságosabb módon nyilvánítja ki önmagát."⁽³⁾ 
 

V. Mindazonáltal a fejlett agrártársadalmak birtokában vannak egy olyan kommunikációs eszköznek, amely potenciálisan képes lenne egy kulturálisan egynemû társadalom megteremtésére: ez pedig az írás. Az írás nélkül az állam nem volna múködtethetõ: egyszerre szolgál a vallási tanok lejegyzésére és az állami-adminisztratív funkciók ellátására. Az írni és olvasni tudás azonban egy szûk papi-irnoki kaszt monopóliuma marad. Ilyenformán az írásbeliség nem válik általánossá, és nem képes egységes, homogén kultúra megteremtésére sem. Ennek magyarázata az, hogy a premodern társadalmak mûködése ilyet nem igényel: ezek zavartalan funkcionálásához éppenséggel kulturálisan elkülönülõ és sajátos társadalmi szerepükhöz kötött csoportok létezésére van szükség. 
 

VI. A premodern agrártársadalmak életének periodizálása nem a gazdasági, hanem a szellemi-vallási vagy politikai változások segítségével lehetséges. Ezek a társadalmak ugyanis gazdasági értelemben a szükösség társadalmai, ahol a társadalom létalapját jelentõ mezõgazdaság technikáiban hosszú ideig nincsen érdemleges változás. Életüket a ciklikusság jellemzi: a felszínen látványos politikai és vallási változások mehetnek végbe, ám ez a társadalom alapstruktúráján mit sem változtat: bárki szerezze is meg a hatalmat, bármilyen isteneket imádjanak is, a pap az pap, a harcos az harcos, a paraszt az paraszt marad, míg az egész társadalom sorsa, fizikai létezése végsõ soron az egymást követõ évek gabonatermésének mennyiségén múlik. Ebbõl a körbõl kitörni, és a modernitásba átlépni saját erejébõl, tehát egy idegen civilizáció nyomása nélkül csak egyetlenegy társadalom volt képes: a középkori európai. 
 

VII. Az hogy ez a történelmi áttörés miért éppen itt történt meg, aligha lehetséges egyetlen okra visszavezetve megmagyarázni. Az igazán nagy és jelentõs változásoknak sohasem csak egyetlenegy okuk van: ez akár afféle történelmi-szociológiai szabálynak is tekinthetõ. Elõször is, már az európai - mindenekelõtt nyugat-európai - középkori agrártársadalom szerkezete is különbözött a többi premodern agrártársadalométól. Hajnal István magyar történész szerint jóllehet a szokásszerûség, vagyis a tradicionalizmus a legteljesebben éppen a középkori Nyugat-Európában hatotta át a társadalmat, azonban a keresztény egyház által megõrzött betûírás elterjedése következtében ez a társadalomszerkezet mégis sokkal rugalmasabb és racionálisabb jellegû volt, s benne az egyénnek nagyobb volt a mozgástere és biztosítottabbak a jogai mint a többi premodern agrártársadalom egyénének. Következésképpen az európai középkori agrártársadalom az ebbe a típusba tartozó társadalomhoz képest meglehetõsen individualisztikus jellegû volt. Ez az individualizmus - amint azt a témáról szóló könyvében Alain Macfarlane brit történész bizonyítja⁽⁴⁾ - különösen a modern társadalom megteremtésében vezetõ szerepet játszó középkori Angliában volt erõs. 
 

VIII. Nem kétséges, hogy az európai premodern individualizmus létrejöttében alapvetõ szerepet kell tulajdonítani a kereszténységnek. A keresztény hívõ ugyanis - miközben persze hitét egyháza közösségében gyakorolja - Istenével szigorúan személyes viszonyban van. Ennek a vallási individualizmusnak a korai bizonyítéka Szent Ágoston Vallomások címû 5. századi mûve A többi premodern civilizációval szemben ugyancsak egyedülálóvá tette Európát az a tény, hogy itt a Római Birodalom bukása után a megismétlõdõ kísérletek ellenére sem sikerült egy olyan nagy , az egész térséget egyesítõ birodalmat létrehozni, amelyben a politikai struktúra rátelepedett volna a társadalomra és megfojtotta volna annak kezdeményezõképességét, s leállította volna a változások dinamikáját. Ugyanakkor már a középkorban megvannak a jelei a késõbb ugyancsak eltérõ fejlõdési pályát befutó európai régiók kialakulásának. A Földközi-tenger keleti medencéjét, a Balkán-félszigetet és Kisázsiát egyesítõ Bizánci Császárság sokkal magasabb civilizációs fokon állott, mint a hosszú távon pozitív következményekkel járó anarchiába süllyedt Nyugat-Európa, de társadalma megmerevedett, kasztszerûvé vált és végsõ soron történelmi zsákutcának bizonyult. Nyugat-Európa egymással háborúzó, a hûbériségre alapozott feudális királyságaiban ezzel szemben a társadalom különbözõ csoportjai írásban rögzített privilégiumokat harcoltak ki az uralkodóktól, s a rendi parlamentek a király tanácsadóiból egy több évszázados folyamat végsõ állomásaként törvényhozói szerepre tettek szert [A sajátos történelmi fejlõdést érzékletesen jelzi itt az írásbeliség eltérõ szerepe is: míg a korábbi írással rendelkezõ civilizációkban az írás szakrális, közigazgatási és irodalmi funkciókat töltött be, addig itt a hûbéri viszonyok, majd csoport és rendi szabadságok szerzõdésszerû, írásban történõ rögzítése révén a társadalomfejlõdés dinamikájának szerves részévé lett.] 
 

IX. Az eddig számbavett tényezõk elsõsorban persze az európai fejlõdés alapvetõ strukturális különbségeit vették számba. Ezeken túlmenõen meg kell vizsgálni, hogy melyek voltak azok a közvetlen tényezõk, amelyek - Polányi Károly kifejezését használva - lehetõvé tették a nagy átalakulást , azaz a modern társadalom kialakulását. Ez esetben sem lehetséges egyetlenegy okot felmutatni: itt is tényezõk egész sorával kell számolnunk. Az átalakulást magyarázó különbözõ elméletek egymástól éppen abban különböznek, hogy melyik tényezõt emelik ki és teszik az átalakulás fõ okává és ágensévé. Karl Marx 19. századi elméletének sarkalatos pontja az eredeti tõkefelhalmozás folyamata, melynek során a változások motorjának szerepét játszó Angliában a feudális nagybirtokos réteg az enclosure, a bekerítés révén megfosztotta földejeitõl és szerszámaitól a parasztokat, s átállt a sokkal jövedelmezõbbnek bizonyuló juhtenyésztésre. Eközben a városi kereskedõtõke behatolt a vidéki háziiparba, kialakítva a tõkés vállalkozás egyik formájaként a kiadási-felvásárlási rendszert. A földjétõl megfosztott és a városokba özönlõ falusi népesség pedig a késõbb kialakuló kialakuló maufaktura- majd gyáripar számára biztosította a tömeges és olcsó munkaerõt. Marx korának polgári történetírásával polemizálva a maga szenvedélyes stílusában Tõke címû híres mûvének I. kötetében a következõképpen foglalja össze ezt a folyamatot, rámutatva annak emberi árára: "A tõkés társadalom gazdasági struktúrája a hûbéri társadalom gazdasági struktúrájából keletkezett. Az utóbbinak a felbomlása tette szabaddá az elõbbinek az elemeit..

A közvetlen termelõ, a munkás, csak akkor rendelkezhetett saját személyével, ha már nem volt röghöz kötött és nem függött személyileg vagy föld révén egy másik személytõl...Következésképp a történelmi mozgás, amely a termelõket bérmunkásokká változtatja, egyrészt mint a jobbágyság és a céhkényszer alól való felszabadulásuk jelenik meg; és a a mi polgári történetíróink számára csak ez az oldal létezik.. Másrészt azonban ezek az újonnan felszabadult emberek csak azután válnak önmaguk eladójává, hogy megfosztották õket minden termelési eszközüktõl és létezésüknek mindazoktól a biztosítékaitól, amelyeket a régi hûbéri intézmények nyújtottak. S e kisajátításuk története tûzzel és vérrel van beírva az emberiség évkönyveibe."⁽⁵⁾ 
 

X. Max Weber elmélete a 20. század elején mintegy a marxi teória ellenpontjaként született meg. Míg Marx a változások fõ okaként az ún. anyagi tényezõket jelölte meg, addig Weber máshol kereste a magyarázatot. Nála fõ magyarázó elvként a protestáns etika jelenik meg. Úgy látja ugyanis, hogy a középkor végén a kereskedéssel, a pénzügyekkel és pénzügyletekkel kapcsolatos gondolkodásmód alapvetõen megváltozott A középkorban a tõkés racionalitással szemben mind az egyházi mind pedig a nemesi értékrend elutasító vagy legjobb esetben közömbös volt. az egyház a kamatszedést többnyire tiltotta, a a haszonra törekvõ pénzforgatást pedig legleljebb eltûrte, de sohasem támogatta. A nemesi becsületkódex számára pedig a vagyonszerzésre törekvõ tõkés magatartás érthetetlen, nevetséges és megvetendõ, nemesemberhez nem méltó viselkedési forma volt. A polgárság és annak beosztó, számító, tõkés racionalitásra épülõ gondolkodás- és viselkedésmódja a korban idegen és érthetetlen volt. [Ezt az arisztokrata-nemesi idegenkedést és megvetést örökíti meg Moliere darabja A fösvény, melynek fõszereplõje, az aranyain üldögélõ zsugori valójában a polgári mentalitást képviselte.] A pénzzel kapcsolatos középkori attitüdnek persze megvoltak a maga társadalmi okai. A középkori társadalomban a presztizst és a társadalmi státuszt nem a pénz hanem a lekötelezettek, a kliensek, a hûbéresek száma biztosította. Ezek adták az illetõ nagyúr társadalmi súlyát, s ezekbõl került ki hadserege, melyre szüksége volt az ugyancsak presztizsokok miatt szükséges háborúskodásokban. A vagyon szétosztogatása ilyenformán elengedhetetlen feltétele volt a társadalmi státusz biztosításának, s az adott társadalmi struktúrában teljességgel racionális viselkedésnek számított. Változást Weber szerint a reformáció és annak is a kálvinizmusból kiinduló puritán irányzatai hoztak. Ez nemcsak a kereszténységben eleve benne lévõ individualista vonásokat teljesítette ki, hanem az egyén kötelességévé tette, hogy a bibliai példabeszéd értelmében a lehetõ legjobban sáfárkodjék a reábízott tálentumokkal. Ezek a tálentumok pedig metaforikus és valóságos értelemben egyaránt értendõk:egyszerre jelentik az egyén Istentõl kapott tehetségeit, s a birtokában levõ vagyont. A kettõ ugyanis együtt alkotja a hívõ Istentõl kapott hivatását - Beruf vagy calling, tehát az Istentõl való elhivatás értelmében -, melynek mûvelése a legfõbb evilági kötelessége. A koncepció szerves része a predestináció teóriája, melynek értelmében Isten az embeket az idõk kezdete elõtt érdemeiktõl és bûneiktõl függetlenül eleve predestinálta, azaz elrendelte az üdvözülésre vagy a kárhozatra. Ez persze önmagában akár fatalizmushoz is vezethetett volna: az Iszlámban, amely ugyancsak kifejlesztett egy predestinációtant, pontosan ez is történt. Itt a hívõnek a vallási elõírások teljesítésén túlmenõen hétköznapi életével nem sokat kellett törõdnie, hiszen Allah úgyis eleve elrendelte evilági sorsát. Ezzel szemben a puritán predestinációs teóriának volt egy döntõ különbsége: ebben az eleve elrendelés nem az evilági sorsra, hanem a túlvilági üdvözülésre és kárhozatra vonatkozott. Sõt ezen túlmenõen a hívõ kötelességévé tette, hogy egész életében saját kiválasztottsága jeleit kutassa. Ezeket a jeleket pedig mindenekelõtt az Istentõl kapott hivatás sikeres mûvelése jelentette. Mivel ezeknek a puritán szektáknak a tagjai az ipari és kereskedõpolgárság soraiból kerültek ki hivatásuk sikeres mûveléséhez a modern racionalitás elveinek személyes életelvekké történõ változtatására volt szükségük. A puritán hívõnek idejét pontosan be kellett osztani - minden elvesztegetett perc bûn Isten szemében! - takarékoskodnia kellett, pontosan számon kellett tartania kiadásait és bevételeit: egész életét a hûvös racionalitás jegyében kellett leélnie. A puritanizmus olyenformán nem a szív, hanem az ész vallása, amely azonban paradox módon egy irracionális elõfeltevésen nyugszik: azon ugyanis, hogy a vagyongyûjtés oka nem a személyes mohóság és célja nem a gazdagság élvezése. Weber hangsúlyozza, hogy nagyon sajátos evilági aszkézisrõl van itt szó: ennek kiindulópontja az életélvezõ hedonista felfogás elutasítása, célja pedig a túlvilági üdvözülés evilági jeleinek a hivatás sikeres teljesítése során történõ felmutatása. Ennek a magatartásnak hosszú távú., a személyes életszférán túlmutató társadalmi következménye pedig a kapitalista társadalmi-gazdasági struktúrák kialakitásához szükséges tõkemennyiség felhalmozódása. Weber különbséget tesz a kapitalizmus archaikus és modern formái között: kapitalizmus a haszonszerzés reményében a piacra történõ termelés értelmében már az antikvitás idején is létezett. A Római Birodalomban például voltak rabszolgával dolgoztató tõkés üzemek, amelyek szorosan kapcsolódtak a római állam rabszolgaszerzõ hadjárataihoz és adóbérleteihez. Azonban ezek a modern idõszakot megelõzõen csak zárványok maradtak, amelyek nem tudták átalakítani a társadalom egészét. Ezzel szemben a modern kapitalizmus többek között éppenséggel azért bírt ilyesféle forradalmasító erõvel, mert olyan társadalmi éthoszt képviselt, amely a maga evilági aszkézisával átformálta mind a tõkés mind pedig a bérmunkás gondolkodás- és viselkedésmódját, s végsõ soron döntõ mértékben hozzájárult a középkori agrártársadalom átalakításához. [Jóllehet maga Weber hangsúlyozza: elmélete nem azt mondja, hogy a modern kapitalizmus létrejöttének egyetlen oka a protestáns etika lett volna, magyarázatában döntõ súllyal mégiscsak ezt a momentumot emeli ki.] 
 

XI. Röviden áttekintve Marxnak és Webernek a modern kapitalista társadalom genezisére vonatkozó magyarázatát látnunk kell, hogy azok tulajdonképen komplementáris viszonyban vannak : azaz látszólag ellentmondanak egymásnak, valójában azonban kiegészítik egymást, mivel ugyanannak a komplex átalakulásnak más-más oldalára helyezik a hangsúlyt. Marxnak az eredeti tõkefelhalmozásra vonatkozó koncepciójával, mely az enclosure, a bekerítés folyamatát teszi meg magyarázata középpontjának, ellenében például joggal említhetjük Hajnal István egyik gondolatmenetét. Eszerint a bekeritések nyomán a városokba özönlõ olcsó munkaerõ éppenséggel tömegénél és olcsóságánál fogva valamiféle kvázi-rabszolgaságon alapuló kapitalizmushoz, nem pedig gépi nagyiparhoz kellett volna hogy vezessen. Márpedig, mint tudjuk, az utóbbi eset következett be. Hajnal az okot a személyes egzisztencia védelmébõl kiinduló európai társadalmi struktúrák sajátosságaiban látja, amelyek a korai angol kapitalizmus Dickens regényeibõl ismert embertelensége ellenére megakadályozták azt, hogy a földjétõl megfosztott parasztot élõ géppé, azaz rabszolgává váljék. Így kerülhetett sor az élettelen gép, azaz a nagyipari technológia kifejlesztésére. 
 

XII. A technológia kérdéséhez érve gondolatmenetünk döntõ pontjához jutottunk most el. Egyfelõl el kell fogadnunk Hajnal István strukturalista ihletésû magyarázatát, mely szerint a változásoknak mindig strukturális elõzményei vannak, nem pedig okai. Ennek igazságát fényesen bizonyítja az a tény, hogy az olyan technológiai újítások, mint a vízimalom, szövõszék, lõpor, iránytû, mozgatható betûs nyomda, gõzgép eredetileg más civilizációk találmányai voltak. Feltalálási helyükön azonban nem váltottak ki olyan hatásokat mint Európában. Másfelõl azonban mégiscsak föl kell vetnünk a technológia átalakító szerepének a kérdését: már csak azért is, mert a középkori Európa nem egy technológiai újdonságot, hanem azok egész sorozatát vette át és fejlesztette tovább. Ilyenformán a technológia átalakító potenciálja mintegy meghatványozódott, és egy technológiai forradalom következett be. Neil Postman nyomán⁽⁶⁾ érdemes megpróbálkoznunk azzal, hogy kultúrák vagy társadalmak lehetséges viszonylatait tipizáljuk: ezáltal az európai eset sajátosságait is világosabban fogjuk látni. Ilyenformán kultúrák és technológiák viszonyát illetõen három típust lehet elkülöníteni. 1. Az eszközhasználó kultúrák. Ebbe a típusba tartozik valamennyi premodern kultú, legyen az gyûjtögetõ, halász-vadász, avagy nagy népességet magába foglaló, állammal rendelkezõ és bonyolult társadalmi struktúrákkal rendelkezõ agrártársadalom, mint az antik Egyiptom avagy a középkori India és Kína. Ezek közös jellemzõje az, hogy a technológiai eszközök készítésének és használatának módját messzemenõen szabályozzák és megkötik a mágikus-vallási elõírásokkal megerõsített, szakrális erõvel bíró hagyományok és szokások. Ennek következtében a technológia nem tud öntörvényû módon fejlõdni: a technológiai hatékonyság elve meg sem jelenhet. Mivel erõsen kollektivisztikus társadalmakról van szó, az egyéni invenciót és találékonyságot technológiai téren sem preferálják. 2. A technokrácia korába lépõ kultúrák Ez a típust sokáig csak a középkorvégi nyugat-európai társadalmak képviselték. Ennek a periódusnak legfõbb jellemzõje, hogy a technológia leválik a társadalom szokás- és hiedelemvilágáról, és önálló, mindinkább saját belsõ törvényszerûségei szerint fejlõdõ szférává válik. Kiharcolja önállóságát, ám még nem rombolja szét teljesen az archaikus társadalmi- és mentális struktúrákat. A középkor végi Európa a 16-17. században lépett ebbe a periódusba, amely a 18. század végi ipari forradalommal, mint a folyamat tetõpontjával teljesedett ki. 3. A Technopoly korszaka: ezzel a magyarra nemigen lefordítható terminussal Postman a kultúrának és technológiának azt a fajta viszonyát írja le, amely korunkat jellemzi. Míg a technokrácia korában a szellem még csak lassan kifelé gomolyog a palackból, most immáron teljes terjedelmében megmutatkozik. A technológiai szféra nemcsak hogy önállósul, hanem a többi fölé is nõ: létezésének dinamikája és törvényszerûségei határozzák meg annak a kultúrának a hétköznapjait, amely eljutott ebbe a korszakba. Világos, hogy itt Postman voltaképpen arról beszél, amit manapság többnyire információs társadalomnak szokás nevezni, s amit egy másik fogalommal, a globalizációval kapcsolnak össze a leggyakrabban. 
 

XIII. Bennünket itt most elsõsorban a második korszak, a Postman által technokrácia korának nevezett periódus érdekel, hiszen ebben ment végbe a premodernitásból a modernitásba való átmenet, és történt meg a különféle találmányoknak az a "felhalmozódása", amely éppen ennek az átmenetnek az egyik fõ ismérvét adja. Ez a technikai forradalom, amely már a középkorban elkezdõdött s hosszú távon hozzájurult a hétköznapi élet struktúráinak átalakításához. Érdemes emlékeztetnünk például arra, hogy a mechanikus óra középkori találmány, amely elõször a kolostorokban jelent meg, majd innen került át a világi életbe. V. Károly francia király 1370-ben rendelte el azt, hogy alattvalói elfoglaltságaikat a királyi palota hatvan percenként megkonduló harangjaihoz igazítsák Az óra jelentõsége a gondolkodásmód megváltoztatásában szinte fölbecsülhetetlen. Max Weber idejét gondosan beosztó, a naplopást Isten elleni bûnnek tartó, az evilági aszkézis alapján élõ kapitalistája például aligha létezhetett volna egy olyan idõmérõ szerkezet nélkül, melynek segítségével az idõfolyam mechanikus módon, a benne zajló eseményektõl függetlenül egyforma részekre osztható föl. Másik alapvetõ jelentõségû találmány volt az írott szövegek kinyomtatását lehetõvé tevõ nyomdagép elterjedése a 15. században. Ez olyan kommunikációs forradalmat indított el, amelynek kulturális hatása szinte fölbecsülhetetlen. A történelem folyamán elõször következett be az, hogy a szóbeliséget nemcsak az írástudó papi elitek körében szorította ki az írásbeliség, hanem az írni és olvasni tudás a társadalom mind nagyobb részének a birtokává lett. Némi túlzással innen már egyenes út vezetett az egységes, állam által fenntartott iskolarendszerig, a központilag szervezett állami bürokráciáig és közigazgatásig, egyszóval a modernitás jellegzetes politikai formációjáig a nemzetállamig. A számos egyéb találmány mellett meg kell még említenünk a 16. századi távcsövet, amely a világkép forradalmát szimbolizálja. Megtörténik tehát - Max Weber ismert kifejezését használva - a világ varázstalanítása. A kora újkor tudományos forradalma nemcsak kiûzte a szellemeket a világból, s ezáltal a világot saját törvényekkel bíró és a módszeres tudományos gondolkodással megismerhetõ valósággá tette, hanem megrendítette Isten hagyományos metafizikai státuszát is. Isten az általa teremtett világba renszeresen beavatkozó miindenhatóból olyan kozmikus órásmesterré lett, akinek az általa teremtett világgépezet törvényeit magának is tiszteletben kell tartania. Neil Postman szellemes megjegyzése szerint a középkori világkép alá Kopernikusz, Kepler és Galilei helyezte el a dinamitot, és Newton volt az, aki kibiztosította a robbanószerkezetet.⁽⁷⁾ Persze ismét csak tudatában kell lennünk annak, hogy ez a tudományos forradalom a technológiai forradalomhoz hasonlóan elképzelhetetlen lett volna az európai középkor nagyon sajátos társadalmi és szellemi viszonyai nélkül: ennek kijelentése nem valamiféle elfogult eurocentrizmus, hanem egyszerûen bizonyos történeti tények leszögezése. 
 

XIV. Gondolatmenetünkben eljutottunk addig a pontig, hogy föltegyük a kérdést: végül is a fentiekben vázlatosan áttekintett nagy átalakulás nyomán kialakuló modernitásnak mint történelmi korszaknak melyek a legfontosabb jellemzõi? Mindenekelõtt az - amint arra a már idézett Ernest Gellner rámutat -, hogy a 18. század végén meginduló ipari forradalom révén a modern társadalmak fokozatosan ipari társadalmakká alakulnak át. Ennek pedig messzeható társadalmi következményei vannak. A gépi nagyiparral és az élelemtermesztés iparivá válásával elõször jelenik meg egy olyan társadalomtípus, amely kilép a gazdasági szûkösség és a stagnálás állapotából. Az ipari korszak gazdasága az állandó növekedésen nyugszik, enélkül nem tudna létezni. Ennek kettõs következménye van: egyrészt a modern társadalom tagjainak olyan anyagi életszínvonalat biztosít, amely a korábbi premodern társadalmakban az uralkodó csoportok számára is elképzelhetetlen lett volna. Másfelõl pedig az ezzel együttjáró agresszív és birtokló mentalitás -ezt találóan fejezi ki Francis Bacon ismert mondása: " A tudás hatalom" -, mely a természeti környezetet pusztán hasznosítandó tárgynak tekinti, a környezetszennyezés révén olyan probléma elé állítja a kései modernitás emberiségét, amellyel igen nehéz lesz megbirkóznia. Ennek tárgyalása azonban meghaladja jelen stúdiumunk kereteit. Ehelyett folytassuk a modernitás sajátosságainak rövid számbavételét! Mindenekelõtt arra kell itt rámutatni, hogy az ipari társadalom egészen más kultúrát igényel, mint a premodern agrártársadalom. Mint láttuk, ott a társadalom eltérõ kultúrájú csoportok mozaikjaként létezett. Itt errõl többé már nem lehet szó: az általános írásbeliség lehetõvé teszi, a modern gazdaság pedig megköveteli egy olyan egységes kultúra létrejöttét, amely képes biztosítani a gazdaság mûködéséhez szükséges mozgékony munkaerõt. Ehhez pedig államilag fenntartott egységes oktatásra van szükség. Ilyenformán a modern nemzetállamban politikai egység és homogén kultúra egymást kölcsönösen feltételezi. A premodern családi-rokonsági-foglalkozási csoportok felbomlásával a modern individuumot érzelmi kötelék immár az ugyanazzal a kultúrával biró és többnyire ugyanabba a politikai egységbe tartozó nemzettársaihoz fûzi. [Ez persze a modern nacionalizmus jelenségét is elkerülhetetlenné teszi, ám ennek tárgyalása ismét csak túlmutat témánk keretein.] 
 

XV. A modernitás jellegzetes politikai formája a politikai demokrácia. Mint arra Ernest Gellner rámutat⁽⁸⁾, annak a civil társadalomnak a létrejöttéhez, amely ezen politikai forma tartós fennmaradásának elengedhetetlen feltétele, számos olyan tényezõ konfigurációjára volt szükség, amely csak az európai fejlõdésben volt adott. Tekintsük át röviden ezek közül a legfontosabbakat! Kellett egy olyan politikailag centralizált modern állam, amelynek ellensúlyát a szabad vállalkozáson és vagyonbiztonságon alapuló gazdasági pluralizmus jelentette. Kellett hozzá egy olyan társadalom, amelyben az individualizmusnak erõs hagyományai voltak. Szükség volt arra a középkor végi nyugat-európai politikai és ideológiai patthelyzetre, amely a racionalista individualizmuson alapuló kálvinista gyökerû puritanizmusnak nem engedte meg hogy tartósan hatalomra jusson és valamiféle erénydiktatúrát vezessen be, de amely azt is megakadályozta, hogy ennek a puritanizmusnak a hívei teljesen marginális helyzetbe szorítva olyan pária-kapitalistákká váljanak, akiket az uralkodók tetszésük szerint felhasználnak vagy éppen kifosztanak. Szükség volt továbbá a gondolkodásmód elvilágiasodására és racionalizálódására. Végül, mint láttuk, kellett egy olyan gazdaság, amely a premodern archaikus gazdaságoktól eltérõen nem tûrte az emberek között minõségi különbségeket konstituáló rendi és kasztjellegû válaszfalakot. 1789 hármas jelszava, a szabadság, egyenlõség, testvériség követelése tehát voltaképpen ennek a sajátos konfigurációnak a politikai és társadalmi következményeit fogalmazta meg. 
 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Modern társadalmak
CSERÉLJÜNK GONDOLATOT FACEBOOK-CSOPORT WEBOLDALA - © 2008 - 2024 - gondolatcsere.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat