A korrupció szűkebb meghatározásban visszaélést jelent egy adott személyre ruházott hatalommal, tehát a hatalom magán célokra való használatát, vagy e hatalomból „húzott” előnyöket értjük alatta.[3] Az eredeti latin fejezés jelentése: megrontani, megszentségteleníteni, megvesztegetni. Ha a fenti szűkített értelmezésből indulunk ki, azonnal elkülöníthető a fogalom jelentésének több „rétege”. Nem lehet, vagy csak más értelemben lehet korrupt, aki nem tölt be bizalmi tisztséget, nem rendelkezik reá ruházott hatalommal. Ennek megfelel a magyar jogszabályi háttér, amelyben a hatalmi pozícióval való visszaélés a korrupció minősített esetének számít.

A korrupció fenti értelmezését megjelenési formáinak bemutatásában, illetve ezen formák értékelésében hasznosíthatjuk. Kulcsfontosságú fogalom minden korrupciós formában a csúszópénz (Grease Money) akár kis összegről (alkalmi korrupció, úgynevezett 50-eurós spontán korrupció)[4], akár hatalmas summákról van szó. Az sem mellékes, hogy épp úgy büntetendő a jogosulatlan előnyben részesítés, mint a jogosulatlan előny igénybe vétele, elfogadása. Különbség van a megvesztegetési pénz (graft) és a tényleges csúszópénz között.

Különösen fontos a költségvetéshez kapcsolódó korrupció, amely vélelmezhető, ha olyan, nagy költségtömegű beruházásról van szó, mely mögött nem állnak áttekinthető „döntéslefutási” folyamatok, vagy nem is kerül sor pályázatra. Ezen esetekben a megvesztegetés a hivatali személyek olyan értelmű befolyásolását jelenti, amely kikapcsolja a konkurenciát, illetve a megvesztegető monopolizált helyzetét eredményezi, s a vetélytársak ajánlati adatainak kiadásával, a kéretlen versenytársak kikapcsolásával -„személyre” szabott pályázat, vagy kiírás, közbeszerzés stb. - a verseny korlátozását jelenti, károkat okozva az adófizetőknek.

Külön fejezetet jelent az engedélyek, licencek, jogosítványok, meghatalmazások stb. terén kialakuló korrupció, amely – mint a többi forma esetében is – az individuális eseteken túl bűnözői hálózatok bekapcsolódását is indukálja.

Külön – nálunk szintén kevéssé vizsgált – forma az újságírói korrupció, amely a médiákban megjelenő olyan bűnözői tevékenységet képvisel, amely korrupciós esetek elfedésében, esetleg korrupciós látszatok keltésében, külső – korrupt – politikai, vagy gazdasági érdekek szolgálatában nyilvánul meg, s az újságírást a hirdetői pénzek („hirdetési megvesztegetés”), pártadományok függvényévé degradálja.

Végül – a korrupció „királyi útja” – külön forma a politikai korrupció: a hatalmi pozíciók magánérdekeknek megfelelő törvénybe „öntése” az átláthatatlan tanácsadói háttér képzése, a lobbik és egyéb partikuláris, érdekek előnyben részesítése a politikai morális tekintélyének lerombolása révén. A korrupció formáinak létrejötte és ezek működése hatalmas, nemzeti méretű károkat okoz, bár a korrupció tényét homály lengi körül, így a következmények sem közvetlenül beláthatóak a hétköznapok embere számára. Sőt, az átlagpolgár azt látja, hogy intézmények, utak stb. épülnek, s nem tudatosítja benne senki, hogy ezek a korrupció miatt hatalmas többletköltséggel és silány minőségben valósulnak meg, a költségvetésnek óriási kárt okozva. Nehezen mérhető, de egyértelműen vélhető a korrupció hatása az életminőségben, az egészség állapotában, s főként az általában vett hitben, vélekedésben, melyet az igazságossággal, a biztonsággal, a méltányossággal, az emberi méltósággal kapcsolatban kialakítunk magunkban, illetve kialakítanak bennünk. A korrupció félelmetes materiális és immateriális katasztrófa jelképe. Ez a katasztrófa a funkcionáló demokrácia és a jogállam katasztrófája. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez a korrupciós paradoxon, vagy a korrupció paradoxona. A korrupció lejáratja, csődbe viszi a demokratikus jogállamot, noha annak nem szükségszerűen része. Ráadásul az a felfogás is ellentmondásos, amely a demokratikus jogállamot részben, partikulárisan korruptnak nyilvánítja. A korrupcióval foglalkozó vizsgálódásoknak épp az a „botrányköve”, hogy a korrupciót ördöginek, a demokratikus jogállamot angyalinak kell látnia, mert ha nem, észre kellene vennie, hogy a demokratikus jogállamnak is ördögi vonásai vannak.

E demokratikus jogállam éltető eleme a tiszta viszonyokba vetett hit, mégis, bárhova nézünk csalást, visszaéléseket és züllést tapasztalunk. A feladat tulajdonképpen „egyszerű”: egyértelmű jogszabályokkal, felvilágosító munkával el kell érni, hogy a korrupció legyen túl költséges, formái legyenek undorítóak, képviselői szánalmasak.

 3.A korrupció szociológiai vetülete

 Az fentiekben ismertetett korrupciós formák, az általunk ismertetett szűkebb fogalmi értelmezésben szorosan kapcsolódnak a hatalom, az irányítás, a döntési mechanizmusok egyéneihez, szervezeteihez. Szociológiai értelemben a korrupció olyan társadalmi jelenséget és olyan magatartási formákat jelent, amelyek kutatása – mondhatni – elemi feladat. Demokratikus feltételek között szinte „elvárható”, hogy mind szociotechnikai, mind pedig kritikai-szociológiai értelemben a szociológiai kutatások reneszánszának kellett volna végbemennie az elmúlt tizenöt évben.

Ezzel szemben azt látjuk, hogy – egyetlen tanulmánykötetet leszámítva – tanulmányokon, szociológiai felméréseken kívül csupán a médiák közvetítésével nyerhet betekintést az olvasó a korrupció hátterébe. Szembeötlő a tudományos szociológia némasága, amely akkor is meglepő – sőt éppen akkor – ha figyelembe vesszük, hogy a 90-es éveket megelőző négy évtizedben a szociológiai kutatások kommunista ellenőrzés alatt álltak, a társadalom „kemény tényeit” , alapvető problémáit vizsgáló kritikai szociológia pedig be volt tiltva.

Azt várnánk, hogy pártpreferenciáktól teljesen függetlenül - a szociológia tudományos ethoszának szellemében - vizsgálatok gazdag kínálata álljon rendelkezésre, amelyek fény derítenek a letűnt kádári diktatúra természetére, a cezúra – rendszerváltozás, vagy rendszerváltás – lényegére, a privatizáció konkrét folyamataira stb. Csehországban, a németeknél, Lengyelországban és nálunk ilyen értelemben egy páratlan történelmi lehetőség nyílt a konkrét, valóságos politikai és gazdasági korrupció vizsgálatára, ami egy tudós számára csodálatos lehetőség. Külön problémaként kell tehát felvetnünk a szociológia némaságának kérdését. A korrupció olyan drámai károkat okoz hazánkban, hogy kérdéseit pártpolitikai „tükörviták” martalékává tenni súlyos bűn. A tudomány hallgatása a közvélekedés válságát okozza. A korrupciót érintő közvélemény-kutatások bizonyítják, hogy az emberek – azon túl, hogy rossznak minősítik – nem rendelkeznek támpontokkal a korrupció megítélésében.

Szociológiai értelemben két lehetőség is lenne a korrupció jelenségeinek, formáinak a bemutatására, értelmezésére. Az egyiket a szakirodalomban holizmusnak, a másikat módszertani individualizmusnak szokták nevezni.

A korrupció holisztikus értelmezése arra épül, hogy a korrupció társadalmi jelenség, amely az emberektől független léttel bír. E felfogás uralja a 90-es évek előtti marxizáló szociológiát, s – véleményem szerint hibásan – uralkodó felfogás ma is.[5] Azonnal felmerül ugyanis két igen jelentős filozófiai probléma. Amennyiben a korrupció társadalmi jelenség, közösségi deviancia, úgy hozzá tartozik a társadalom életéhez, el kell tehát fogadnunk, együtt kell élnünk vele.

Ez a belenyugvó rezignáció a holizmus csapdája. Amennyiben a korrupciót az egyénektől elvonatkoztatva, általában vett létező adottságnak tekintjük, szükségszerűen ki kell emelnünk, hogy van benne pozitív – például az, hogy létező társadalmi jelenség –, s ily módon léte, fennállása jogosult. Ilyen esetben rögtön a tükörvita szituációja állhat elő: vagy azt hirdetjük, hogy a korrupció örök jelenség, kiküszöbölhetetlen, időtlen - „tehát” mindenki korrupt - vagy azt, hogy kiküszöbölése a társadalmi realitások kontextusában irreleváns, utópikus lehetőség.

Ez a megközelítés a korrupció elfogadása, a korrupció elméletfüggő látszatát tekinti ontológiai adottságnak. A korrupció látszatát ugyanis tetszőlegesen lehet generálni, a korrupció tényét azonban nem.   A korrupció látszata mindenkire vonatkoztatható, így „valóban” el kellene ismernünk, hogy mindenki korrupt, tehát a korrupcióval – tetszik, nem tetszik – együtt kell élnünk. E modellt nevezik a holizmus paradoxonának: ha a korrupció általában vett társadalmi jelenség, bármilyen szörnyű is, mindig találhatunk olyan pozitív tulajdonságokat benne, amelyek alapján jogosultnak kell tekintenünk. Ilyen esetben a tudós számára a korrupció kutatása – maga a probléma – elveszíti kritikai élét, s lehetetlenné válik annak a veszélynek az elkerülése, hogy olvasója a korrupció elfogadásával, sőt a korrupció erőinek támogatásával fogja „vádolni”. A tükörviták jelentette taposómalomnak épp ez a hajtóereje a tényleges politikai preferenciák mellett. Azért lesz épp ez a motívum a fő hajtóerő, mert a tudásnak nem „lehetnek” politikai preferenciái, feltéve, ha nem éppen a politikai preferenciákkal foglalkozik. Lényeges, hogy ez a metaelméleti probléma a szociológiában súlyának megfelelő hangsúlyt kapjon.

A másik probléma, amely a korrupció holisztikus megközelítéséből adódik, hogy amennyiben a jelenséget a társadalmi entitás általában vett, ontológiai adottságának tekintjük, maga a „társadalmiság” elveszíti történeti beágyazottságát, s a „benne” érvényesülő „alrendszerek” akkummulatív jellegüket. Ennek megfelelően a szociológiai megközelítések hazánkban napjainkban is döntően az úgynevezett „alulfejlettségi” hipotézisre épülnek: gazdag ország, kis korrupció , szegény ország, nagy korrupció. Ráadásul a szociológiában a korrupciót gyakran nem akkummulatív, hanem homogén-statikus adottságnak tekintik, s csupán formái révén fogják fel analitikusan. Ezzel szemben ma már általánosnak tekinthető, hogy a korrupció egyfelől növekedhet és csökkenhet is szegény és gazdag országban is –Bulgária és Kanada példáját említhetnénk - másrészt – főként akut korrupciós jelenségeket „produkáló” országokban – a korrupció egy alapvetően elhibázott társadalmi berendezkedés elhatalmasodó akkumulációs lavinájának „bizonyítéka”.

Egy hibás gazdasági rendszerben, lezüllött morállal rendelkező országban a korrupció annak a jele, hogy a rendszer – hibás volta miatt – évről évre mind súlyosabb feszültségeket produkál, amelyek elfedése „kijavítása” és elleplezése a rendszer kapacitásainak egyre nagyobb hányadát emészti fel. A nagy mértékű korrupció a rendszer összeomlásának egyik legbiztosabb jele: nos ez az a szempont, amelyet a szociológiában akkumulációs lavinának neveznek, s amely oly gyakran válik politikai színezetű értelmezések áldozatává. Ugyanakkor, épp az eltérő értelmezések miatt, hangsúlyozottan fontossá válik, hogy rendszerelméleti szempontok, szociológiai módszerek alapján hogyan lehet egy adott álamban – például hazánkban – a puszta mérőszámokon túl „letapogatni” a korrupció intenzitásának, szervesülésének, a társadalmi lényeggel való összenövésének fokát. A fenti gondolatmenet jelzi azt is, hogy mennyire téves a korrupció pusztán „követő”, szankcionáló, jogi megközelítése. A szociológia mozgásterét éppen az teremti meg, hogy – ahogyan az ma már elterjedt – a korrupció nyilvánvaló következményeit vizsgálva alkothat kritikai elméletet. Ebből az aspektusból nézve figyelemre méltó A. Lebegy tábornok megállapítása, amely szerint a korrupció igazi lényege nem az, hogy a hatalmi elit adott képviselője lop, hanem, hogy mindenkiben tudatosodjon az, hogy büntetlenül megteheti.

Ez a probléma azonban átvezet a korrupció értelmezésének másik lehetőségéhez, amely az úgynevezett metodológiai individualizmussal rokon. Talán a korrupciót, ebben a módszertani individualizmus révén kínálkozó perspektívában szemlélve, könnyebben értelmezhetjük, mint pusztán általában vett társadalmi jelenséget. Úgy kell a megjelenési formákat szociológiailag ábrázolni, hogy ebben kizárólag csupán az egyéni magatartásra, az individuum közegére és értékvilágára érvényes fogalmak szerepeljenek. A korrupció minden megjelenési formájában emberek, emberi egyének szerepelnek, mindig van megvesztegethető, korrumpáló és megvesztegetett, korrumpált. Minden esetben alkalmazhatók például játékelméleti stratégiák. Mindig alkalmazható a filozófiában elterjedt úgynevezett harmadik emberre vonatkozó modell, ráadásul a korrupcióhoz már két ember is elegendő.

Szociológiai értelemben a metodológiai individualizmus konkrét magatartásformák, szociális viselkedési típusok, s az ezeknek megfelelő szociális egyéni stratégiák modellezését jelenti, annak a bemutatását, hogy hogyan keletkezik, milyen értékelméleti megfontolások, milyen típusú szocializáció közegében valósul meg a korrupciós tevékenység. Természetesen az ilyen alapon álló szociológiai vizsgálat jelentős kockázattal jár, hiszen konkrét esetek játékelméleti tipológiáját is jelenti, ami könnyen magára vonhatja a politikailag érintett értelmezések és értelmezők „figyelmét”.

Mégis hinni kell abban, hogy a tudományos tárgyilagossággal értékelt szituációk „kiszabadulnak” a leegyszerűsítő tükör-értelmezések bűvköréből, s megmaradnak a tudományos függetlenség – sokszor könyörtelenül józan – kontextusában.

Kérdés persze, hogy egy korrupciós esemény elszakítható-e a közösség filozófiai értelemben vett „aurájától”, tehát, hogy a korrupció nem lényegileg társadalmi fenomén-e? Ahogyan a nyelvhasználat és a nyelv kialakulásával kapcsolatban szokták emlegetni: nem lehetséges, hogy a kötélhúzó versenyt egy valaki találta ki. Úgy tűnik a számomra, hogy a korrupció nem ilyen ab ovo szintetikus jelenség. Értelmezhető pusztán egyes emberek magatartásaként, - mint ahogyan általában is kétszereplős szituációt értünk alatta - a korrupció lehet lényegében két személy ügye. Ily módon jól érvényesíthető a római jogban emlegetett négyes modell, amely szerint a korrupció az adok, hogy adj; adok, hogy tedd; teszem, hogy adj; teszem, hogy tedd struktúráiból vezethető le.

A szociológia már emlegetett mozgásterét bővíti az a tény is, hogy – a jog közegétől eltérően – itt mégsem a személyek és történések szigorú szabályokhoz kötött bemutatásáról, hanem magatartási formákról van szó, továbbá arról a tudományos felelősségről, amely a szociológiát terheli – félelmetesen kártékony voltuk miatt – a korrupció hátterének feltárását illetően. Persze ez a felelősség a jog területén is értelmezhető.[6]

4.A korrupció politikai és jogi vetülete

 A cím választása azonnal magyarázatra szorul, hiszen a korrupció fogalmának szűkebb értelmezése – lényegében a hatalmi befolyással, az azzal való visszaéléssel történő összekapcsolása – jogilag nehezen kodifikálható. Egyrészt minden jogállamban rögzített a korrupciós bűncselekmények szankcionálása és e jogi közeget nemzetközi egyezmények is legitimálják, mégis nehéz a büntetőjogi rendelkezések hatályába eső korrupciós jelenségeket pontosan körülírni az úgynevezett kifinomult, lágy korrupció esetében.[7]Másrészt az is nehezíti a törvényalkotást, hogy a törvényes rendelkezések egyben előre nem látható kereteket adnak, előre nem látható korrupciós megoldások számára. Ebből adódóan a hétköznapok embere nincs megfelelően felvértezve a korrupcióval szemben. A közvélemény-kutatások eredményei szerint a korrupciót a megkérdezettek döntő többsége rossznak tartja, de a vizsgálatokból az is kitűnik, hogy ezen túl teljes fogalmi zűrzavar uralkodik. E káosz –véleményem szerint – sokszor mesterséges, s az a célja, hogy elterelje a figyelmet a korrupció legáttételesebb formáiról, a költségvetéssel, az adózás rendszerével, vagy a közbeszerzéssel összefüggő korrupcióról. Ilyen megközelítésben az általában vett és sokat emlegetett politikai korrupció fogalma homályos, nehezen megfogható, holisztikus fogalmi „megszakító”[8]A politikai korrupció egy parlamenti demokráciában a „parlamenti korrupció” formájában jelentkezhet. Amennyiben a parlamenti rendszer a korrupció által érdemben érintetté válna, azonnal a jogállamiság kerülne veszélybe. Újra kellene értelmezni ennek megfelelően a jog funkcióit is, hiszen a korrupcióval kapcsolatos törvényeket a parlament alkotja. Az általam alkalmazott szűk értelmezés e ponton válik explozívvá, mert felvetődik a kérdés: lehetséges-e korrupt jogállam.[9] Gondolatmenetemben a kérdés úgy vetődik fel, hogy lehetséges-e a jogi szabályozás problémáit a parlamenti törvényalkotás zavaraira visszavezetni. Az a megszokott tézis, hogy a politikai szférát meg kell óvni a korrupció támadásaitól, elméletileg lehet egy kölcsönhatási rendszer egyoldalú jellemzése is, különben nem volna értelme külön politikai korrupcióról beszélni. A rendelkezésre álló adatok nem zárják ki, hogy a politikai korrupció lehetőségeket kínál – a politikai befolyás átfogó és hatékony volta miatt – a korrupció alkalmazkodó, rugalmas és több lábon álló konstrukcióinak létrehozására. A mai modern korrupciós formák világában nehéz feladat biztosítani a jog hatékony érvényesülését, még akkor is, ha minden törvényi feltétel rendelkezésre áll. Amikor tehát azt látjuk, hogy a korrupció elleni harc a banki pénztárosnál és a vámtisztnél lezárul, méltán van hiányérzetünk.[10] Jogalkalmazásunk próbaköve, hogy hogyan tud a jogalkalmazó hatékony erőt mutatni a politikai korrupció legmagasabb szintjein „tevékenykedő” személyekkel, vagy akár testületekkel szemben. Lengyel László[11] a probléma gyökereit abban látja, hogy a kádári szocializmus a politika és a gazdaság olyan kóros összefonódását jelentette, amely a politikai korrupciót a szisztéma lényegévé „emelte”, s mintegy a politikai korrupció hatalmi monopóliumát teremtette meg. Így jött létre a kádári klientelizmus, s az erre épülő fogyasztói szocializmus. Ennek a velejéig romlott rendnek az összeomlása – időlegesen – a klientúra eltűnésével felszínre dobta az önmagában vett, tiszta korrupciót a maga meztelen valóságában. Paradox módon a folyamat a nyers korrupciót a jogállamiság kialakulásának kötegében, vagy prizmáján keresztül láttatta velünk, ráadásul oly módon, hogy az alapvető átalakulásban sem az egyéni felelősség megállapításának, sem a privatizációs folyamatok kézben tartásának nem voltak meg a feltételei. Noha a 90-es közepére létrejött egy cizellált, az európai normáknak megfelelő anti-korrupciós jogszabály-rendszer, egyszersmind az a dilemma is újra jelentkezett, amely a finom korrupció eltűrését érintette a kemény korrupció elkerülése érdekében. A hibás, destruktív dilemmára épülő megoldások azonban csak felgyorsították a korrupciós lavinát. A jövőt illetően így nem lehetünk nyugodtak. A 90-es évek áttekinthetetlen fegyverüzletei, az olajszőkítés vad korrupciója mély nyomokat hagyott maga után, s a politikai és közigazgatási posztok széleskörű korrumpálódásához vezetett, melynek során a korrupcióból származó irdatlan összegek „beárazták” politikai vezető elitünket.[12]Ebben a folyamatban a korrupció politikai tisztségeket betöltő szereplői a törvények számára elérhetetlenek maradtak, csupán járulékos szerepet betöltő személyek felelősségre vonására került sor, ez pedig végképp aláásta a korrupció elleni küzdelem legfontosabb bástyáját, a morális tartásba, az erkölcsi kiállás értékébe, az igazság érvényesülésébe vetett hitet.

 5.Politikai korrupció, a jéghegy csúcsa

 Szinte természetes, hogy a korrupció legkifinomultabb, legárnyaltabb formái a politikai és közigazgatási irányításhoz, az általában vett politikai hatalomhoz kapcsolódnak. A politikai vezetés személyiségei közvetlen részesei a jövő felé nyitott hatalmi tevékenységnek, így esetleges korrupciós mozgásterük is igen nagy, s arányosan nő a hatalmi pozíció nagyságával. További meghatározó jelentőségű tényező az, hogy az adott hatalmi pozícióban lévő politikai vezető döntései milyen „mélységben” követhetők, milyen mértékben nyilvánosak, ellenőrizhetők A demokratikus szabályok jelentette erőtérben az egyéniség a racionális döntések kontextusában, a politikai racionalitás jelentette hitelesség alapján értelmezhető. Ez egyet jelent azzal, hogy a politikai ráció ellensúlyaként e hatalmi döntések esetében azonnal a morális szempontok kerülnek előtérbe. Minden diszkrepancia a politikai ésszerűség és a konkrét döntés hátterében értelmezhető individuális tervezés között automatikusan utal a korrupció lehetőségére.[13]A korrupciónak a hatalommal, illetve az azzal való visszaéléssel történő meghatározása mind a holisztikus, funkcionális, mind pedig az individuális atomizmusra épülő modellek szerves része. Ez a mozzanat az egyik eleme az úgynevezett Klaveren-féle korrupció-értelmezésnek is , amely szerint a köztisztviselői korrupció „az alkotmány által szisztematizált”, s a léte szervesen összefügg a személyiség alkotmányosan rögzített önálló jogi monopóliumával.[14]A politikai vezető azonban úgy is tekinthető, mint aki maga is sajátos derivátuma az adott társadalom jelentette erkölcsi minőségnek, így a korrupció megítélése mindig elméletfüggő lesz, s a korrupciós „skála” két szélső értéke – a szélsőségesen megértő funkcionalista és a radikálisan kritikai, individuálisan morális – között helyezkedik el.[15]Ez persze nem jelenti azt, hogy tagadnunk kellene mindazokat a megállapításokat, amelyek a korrupció pozitív hatásait érintik például a fejlődő országokban, vagy az úgynevezett „kábítószer alapú” társadalmakban. Mégis inkább azt az álláspontot tekinthetjük mérvadónak, amely szerint a korrupció estében a mégoly pozitív hatásokat is negligálja az a rombolás, amelyet a jelenség a kormányzat tekintélyvesztésével okoz.[16]Példaként említhetjük Afganisztánt, ahol a tálibok megszerezvén az ópium forgalmának monopóliumát a törzsi vezetők megfélemlítésével, ellenőrzésük alá vonták a világ ópium-csempészetének mintegy 70 százalékát. Ebből olyan példátlan bevételek származtak, hogy Rumsfeld hadügyminiszter szerint a hadműveletek nagy problémája volt a hatalmas mennyiségű fegyverzet „lebontása”, amelyet – megfelelő utak és repülőterek hiányában, barlangokban tároltak. A Hankiss Elemér által bemutatott társadalmi csapda így záródott rá a túlnyomó többséget alkotó „maradék részre” a korrupcióból kiszorult, pénz nélküli kisemberekre.[17]Véresen igaz tehát, hogy a korrupció nem „zéró-összegű játék”. Épp ez a szempont az, ami miatt nem fogadható el a korrupciót szükséges rossznak, vagy akár részben jónak tekintő funkcionalizmus, talán még saját terepén, a szociológiában sem. Ha az általánossá vált korrupció világában a közfunkciót betöltő személyt az ugyancsak általános erkölcsi romlottság kontextus-függő „adottságának” tekintjük – erről már esett szó – nem leszünk képesek pontosan feltérképezni, hogy e „következmény”-személyiség milyen fokú autonómiával rendelkezik az általában vett korrupció kiteljesedése terén, hogyan járul hozzá – a politikai rendszerben betöltött tisztsége révén -  a politikai morál lezülléséhez. A politikai korrupció terén tehát elsősorban az egyénből kell kiindulnunk – jogi értelemben a jogállamiság eszméjéből és a törvény előtti egyenlőség elvéből – és keresnünk kell azokat a pozitív tényeket és módszereket, amelyek révén a politikai korrupció adott esetei egyértelműen, bizonyító erővel, jogilag is értelmezhetően verifikálhatóak. Sokszor persze nem egyszerű a korrupciós cselekmények „vegytiszta” kimutatása, hiszen igen nagy a látencia.[18]Megoldást csak a feltétlen, a kölcsönös érvek mély tiszteletére épülő tárgyilagosság jelenthet. Ennek a kölcsönös bizalomra épülő tárgyilagosságnak hasonló szerkezete és módszertani feltételrendszere van, mint bármely tudományos eszmecserének. Későbbi gondolatmenetemet megelőlegezve: a kölcsönös bizalom alapja a korrupciós gyanú szigorú minimalizálása, az egyértelmű, kölcsönösen akceptált tények racionális diszkutálása, az úgynevezett „tükör-vita” kerülése.[19]

Álláspontom tulajdonképpen inverz felvilágosító érvelés. A didaktikus, felvilágosító álláspont szerint a korrupció a helyes politikai vezetés – felvilágosult uralom – irányító, iránymutató hatására semmisíthető meg, vagy csökkenthető a minimumra. A társadalmi igazságosság sokoldalú és tanulságos bemutatása persze mindig kiegészül a „meglévő hős csapdájával”.[20]Nem akarjuk követni Curtiust és nem akarunk meghalni az urak gaztetteiért.[21]A felvilágosult álláspont alapja az, hogy az erkölcsi züllés – amely a korrupció melegágya – átcsaphat egy egészséges morális érzék alkotta dimenzióba, amelyben a hatalmi önzés értelmét veszti. A hatalom eme új közegében- Kant értelmezésében – minden eszes lény ésszerű szabályai veszik át az önzés szerepét. Modern világunk szkeptikussá tesz minket a fenti állásponttal szemben. Aggályainknak azonban a felvilágosodással szemben kell hangot adni. A korrupcióval, annak politikai formáival kapcsolatban ma már nem csupán egy modern, Adorno és Horkheimer nevével fémjelzett felvilágosodás-kritika érvényesítése a feladat, hanem az, hogy bemutassuk azokat a szociológiai, etikai struktúrákat, amelyek – bár világos és tiszta, ésszerű és demokratikus közegben jönnek létre– a korrupció veszedelmes formáit testesítik meg. Ebben az értelemben a korrupció értelmezésének az a kulcsa, hogy hogyan tudjuk megérteni azt a folyamatot, amely révén a jogállamiság és a törvény előtti egyenlőség elveit zászlajára író demokrácia démonként jelenik meg előttünk, önmaga torzképét mutatva. Ha a politikai korrupció lényege a hatalommal való visszaélés, akkor a megoldás – első közelítésben – abban az egyszerű tézisben rejlik, hogy minden köztisztséget, hatalmi funkciót viselő személy pusztán természetes magánember. Ennek az elvnek az alkalmazása teheti a korrupciót kockázatossá, túlzottan veszélyessé, drágává. A törvény előtti egyenlőség a politikai rendszer konstitutív eleme kell legyen, amely a korrupció gyanúja, vagy annak ténye esetében automatikusan, minden politikai „előjogot” teljességgel közömbösen kezelve működésbe lép, bárkiről legyen is szó. A fenti alapelv azonban mindaddig pusztán fakó teória, ameddig országos jelentőségű korrupciós ügyek – „olaj-gate”; privatizáció; banki botrányok szinte teljességgel személyi konzekvenciák nélkül maradnak Sürgető a mulasztások mielőbbi pótlása, hiszen a politikai korrupció alkalmazkodó-követő jelenségei, gyors reagálási képessége, s hazánkban vélhetően a jogalkotás hiányosságai (elévülési szabályok, joghézagok) megnehezítik az érdemi ellenlépéseket. Már az is sokat segítene, ha kialakulna a politikai korrupció egységes szemlélete, hiszen a politikai korrupció már prima facie több aspektusból szemlélhető. Egész mást jelent, ha a jog dominanciáját érvényesítve a korrupciót formális, pozitív-jogi kategóriákhoz kapcsoljuk, megint mást, ha a közszereplők magánérdek-alapú tevékenységeként definiáljuk, s megint mást, ha természetjogi értelemben vett normák révén értelmezzük és ezen normák megsértéseként fogjuk fel. Sok problémát jelent magának a közérdeknek a meghatározása is. A közjó illetve a „közrossz”[22] fogalma ugyanis eltérő értékosztályok révén is egyenrangúan értelmezhető, felfogható materiális értelemben, de értelmezhető az élet erkölcsi alapú meghatározottságaként is, s ráadásul akár egymással ellentmondásban álló következtetésekre is juthatunk egy-egy érték-alapú megközelítést alkalmazva.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a közjó fogalmából adódó konzekvenciák nem pusztán tudományos értelmezések tárgyát képezik, hanem a lehetséges érték-világokhoz kapcsolódó véleményeket, elbeszéléseket, előítéleteket testesítenek meg, sokszor minden koherencia-kritériumot mellőzve. Ezeket általában véve a politikai korrupció közvélemény-alapú meghatározásának, felfogásának nevezhetjük. Ez utóbbi szempont révén a probléma ismét kiszélesedik, és magába foglalja a politikai nyilvánosság, a nyilvános – és nem nyilvános –politika, a politikai médiumok, a politikai sajtóközlések, a manipuláció, a kommunikációs rendszer kérdéseit is. A közvélemény-alapú politikai korrupció fogalma az individuális mozzanatra helyezi a hangsúlyt és nem a korrupcióról magáról szó, hanem inkább hermeneutikai jelleggel a korrupciót, vagy annak gyanúját interpretálja. A korrupcióról szóló elbeszéléseknek a tényleges korrupcióval, illetve annak gyanújával, vagy akár egy politikai korrupciós eset jogi leírásával való összemosása súlyos aránytévesztést okoz. Valaki ír egy korrupciós esetről én olvasom, s mégis lehetséges, hogy ténylegesen nincs is szó politikai korrupcióról, és az is lehet, hogy épp az az igazi, tényleges korrupció, amelyről nem írtak, és amelyről így nem  is olvastam semmit. A modern kommunikatív társadalmakban az információk önálló életre kelnek, s sokszor szabad tér nyílik a manipuláció „mérnökei” előtt. Ez a közvélemény-alapú politikai korrupció-fogalom ellentmondása. A fogalommal kapcsolatos információs stratégia politikai öncéllá válik, s olyan befolyásolásra törekszik, amely a tényleges politikai korrupció látszatát emeli át egy virtuális valóság közegébe, elfedve, hogy a korrupciós esetek sokszor kontingens jellegűek, pusztán politikai véleményeket, ideológiai értékeket sugároznak magukból az objektivitás látszatát magukra öltve.[23] A politikai korrupcióval szemben folytatott küzdelem kommunikatív szintjein gyakran találhatjuk meg azokat a modelleket, amelyek – noha korrupciós esetek bemutatásról van szó – maguk is korrupciós hatásokra utalnak, vagy akár maguk is korrupciót testesítenek meg. A politikai korrupció eseteinek leleplezése olykor pusztán virtuális korrupciós látszatokat tükröző politikai-világnézeti jellegű retorikai, pszichológiai stb. attitűdök halmaza. Ritkán tárgyalt kérdés, hogy milyen módon ábrázolható a fenti probléma, amely a politikai korrupció meta-szintjét érinti. Elvileg könnyen értelmezhető például az úgynevezett sajtó-korrupció, hirdetési korrupció, általában azonban nem ismerjük ezek metodológiai hátterét, így csupán gyanúinknak adunk hangot, s az iménti gondolatmenet révén rögtön diszkvalifikáljuk magunkat, hiszen a korrupció gyanújának kevés köze van a tényleges korrupcióhoz. Könnyen ránk záródhat a korrupciós tudat csapdája.[24]

6. A Fekete, fehér, szürke korrupció és megszüntetésük

 A korrupciót, elsősorban funkcionális értelemben, három eltérő csoportba szokták sorolni, bár a felosztás némileg eltérő alapú lehet. Hankiss Elemér például a korrupció társadalmi formáit bemutatva – Heidenheimer sokat idézett kutatásai alapján – a négy közösségtípus megkülönböztetéséből indul ki. E tipológia szerint a közösség lehet családalapú, lehet patrónus-kliensi, lehet nagyfőnök-kisember alapú és lehet közszellemalapú. A formák átfedhetik egymást, mégis történeti képződmények A bennük megtestesülő uralmi viszonyok – Max Weberre emlékeztető – közegében születik meg a korrupció, illetve annak megítélési módja. Fehér korrupció alatt azt értjük, hogy a közösség egy adott tettet nem tekint korruptnak, fekete a korrupció, ha egyöntetűen annak ítélik, szürke pedig, ha bizonytalanok a vélekedésben.[25]Ezek szerint a korrupció vélemény-függő, ami természetesen lehetetlen, hiszen a vélemények változékonyak, tetszőlegesen destabilizálhatók, nincs ab ovo ontikus tényszerűségük. Ilyen alapon bármely cselekedet lehet fehér, fekete, vagy szürke, akár két időpontban ugyanazon egyén esetében is. Gondoljunk például arra a retorikai eljárásra, amely a kifejezések jelentését a tények, az intézményesülési kontextus, vagy a kulturális hagyományok szimbólumainak tekintve formálja a véleményalkotást.[26] A modern közösség-alapú korrupció-fogalom épp ennek a határozatlanságnak a feloldását keresi, vagyis annak magyarázatát, hogy mi okozza a korrupciós „fehérséget”. A fenti statikus modell erre nem ad választ, csupán vélhetjük, hogy a tradíciók, a „mindennapi emberi interakciók”, illetve ezek torzulásai a felelősek ebben. Heidenheimer a fenti felfogást maga is továbbfinomította, s a korrupciós színt az elit és a közember véleményeire vonatkoztatta. Ily módon már hatékonyan érvényesíthető a közvélemény alapú korrupció fogalmának kommunikatív jellege. Azonban ebben a felosztásban is megmarad az osztályszempont. Ma már nem kell feltétlen evidenciának tekinteni sem az elit, sem pedig a közember fogalmát. Egy lehetséges értelmezés, ha köztisztviselők és az állampolgár kettősségét vesszük alapul, a benne rejlő univerzális affirmációval. Bár a kettősség kissé iskolás – minden köztisztviselő ember, de nem minden ember köztisztviselő – mégis találó.[27]Ha elfogadjuk a tudományos, vagy a felelősséggel tájékozódó és a tájékozatlan, tudatlan ember dichotómiáját, talán közelebb jutunk a megoldáshoz. Fehér korrupcióról beszélünk, ha a tájékozott és a tájékozatlan emberek egyformán ártalmatlannak minősítik az adott cselekedetet. Fekete, ha mindkét „fél” veszedelmesnek tartja az adott történést és szürke lesz a korrupció, ha a felek bizonytalanok. Van azonban egy bökkenő a gondolatmenetben: Mitől lesz az adott kérdésben körültekintően, alaposan tájékozott emberünk bizonytalan? Csak akkor, ha dezertál. Vice versa: mikor lesz a tudatlan biztos a dologban? Ha kooperál. A végeredmény megdöbbentő: a korrupció színe attól függ, hogyan lehet a tudatlan, tájékozatlan embereket kooperációs csapdába ejteni, s másrészt, hogyan lehet a tájékozottakat dezertálásba szorítani. Tehát nem a szürke bizonytalanság a politikai veszély, hanem a korrupció közvélemény alapú definíciójában rejlő manipulációs paradoxon.

A korrupció politikai formái kapcsán az egyetlen járható út a tárgyilagos, elfogulatlan tényfeltárás, s az esetleges korrupt mozzanatok éles elválasztása a politikai felhangoktól.[28]

Meg kell szereznünk a képességet, hogy a korrupció-gyanús esetekről a kölcsönös bizalom és kölcsönös tudás talaján tudjunk racionális vitát folytatni. Reális kiindulópontként az információk sokoldalú ismerete és cseréje szolgálhat. Egy cizellált, a korrupciós színeket és szinteket világosan elkülönítő vita mindenkinek a hasznára válik, hiszen - sub specie aeternitatis – a korrupció a demokratikus rendet fenyegető távlati veszélyek között talán a legnagyobb. Hazánkban, néhány kelet-európai országhoz hasonlóan, a politikai korrupció súlyos károkat okoz. Az óriási látenciát tekintve megkockáztatható, hogy a helyzet drámai, talán annál is tragikusabb, amilyennek a felmérések alapján véljük. Különösen a politikai és a közigazgatási rendszer tűnik korrumpálódottnak. Egyes felmérések szerint az intézmények, különösen a közigazgatásban és általában a közhivatalokban kialakult a korrupciós szempontból vett „üzemszerű működés”[29]A tisztviselő nem a közjót, hanem saját hasznát szolgálja. Míg a fejlődő országokban a korrupció a társadalmi forradalom, a hatalomátvétel, illetve az etnikai arányok katasztrofális eltolódását okozhatja, a korrupciónak léteznek általános negatív hatásai is, amelyek hazánkat is érintik. Ilyen például a források pazarlása, a tőke kiáramlása, a befektetési szerkezetek eltorzulása stb.[30]Különösen kártékony hatásai mutatkoznak az úgynevezett közbeszerzési korrupciónak, amely érezhetően átlépte azt az inflexiós pontot, amelyen túl a politikai korrupció rendszerszerűvé válik és a közpénzek elköltése maga válik céllá. Napjainkban a közbeszerzések 90 százalékát korrupció-gyanúsnak vélik a szakértők. Folyamatosan sérül a verseny tisztasága, a pályázatok elbírálása áttekinthetetlen, gyakori bennfentes információk kiadása, ami a korrupcióra érzékeny befektetők visszalépését is eredményezheti.[31]

Mindez felveti a bürokratikus rendszer átfogó reformjának szükségességét. A hivatalnok, akár a hivatali szervezet alsó, akár felső régiójában tevékenykedik, közvetlen kapcsolatban áll az ügyfelekkel. Amennyiben a korrupció csökkentése a cél, az ellenőrzés szigorításán túl, át kell formálni az egész bürokratikus rendszert. A fellebbezési jog szélesítése, a mérlegelési jog szűkítése, vagy eltörlése, a döntések teljes áttekinthetősége egyaránt alkalmas a korrupció visszaszorítására.[32]A bürokratikus rendszer ésszerűsítése a korrupció minden területére kihathat. A politikai korrupciót jelenleg négy fő területen láthatjuk működésben. A korrupciós kockázatok különösen nagyok a privatizáció, a pártfinanszírozás, az állami támogatások és a már említett közbeszerzés terén.[33]

A korrupció leküzdésének, illetve fokozatos visszaszorításának nincs alternatívája. A rendszerszerű politikai korrupció azonban oly mértékben átitatta a közélet minden területét és a politikai cselekvés minden formáját, s a bürokratikus rend minden szegmensét, hogy csak alkotmányozói akarat hozhat sikert. Erre van példa, a feladat nem megoldhatatlan. A szerves korrupciót sikeresen visszaszorították például az Egyesült Államokban és Olaszországban.[34]Hazánkban a korrupció elleni küzdelem nem csupán nemzeti érdek, hanem az Európa Unió által is közvetített követelmény. Ez a küzdelem előírja az elmúlt 16 év korrupciós ügyleteinek felülvizsgálatát és a felelősök bíróság elé állítását, megköveteli a klientelizmus felszámolását, s a korrupció révén bekövetkezett károk helyreállítását. A következmény hatalmas anyagi és erkölcsi tartalékok felszabadulása lenne. A múlt romjain kivirágozhatna egy emberi jövő.

 

 A korrupció szűkebb meghatározásban visszaélést jelent egy adott személyre ruházott hatalommal, tehát a hatalom magán célokra való használatát, vagy e hatalomból „húzott” előnyöket értjük alatta.[3] Az eredeti latin fejezés jelentése: megrontani, megszentségteleníteni, megvesztegetni. Ha a fenti szűkített értelmezésből indulunk ki, azonnal elkülöníthető a fogalom jelentésének több „rétege”. Nem lehet, vagy csak más értelemben lehet korrupt, aki nem tölt be bizalmi tisztséget, nem rendelkezik reá ruházott hatalommal. Ennek megfelel a magyar jogszabályi háttér, amelyben a hatalmi pozícióval való visszaélés a korrupció minősített esetének számít.

A korrupció fenti értelmezését megjelenési formáinak bemutatásában, illetve ezen formák értékelésében hasznosíthatjuk. Kulcsfontosságú fogalom minden korrupciós formában a csúszópénz (Grease Money) akár kis összegről (alkalmi korrupció, úgynevezett 50-eurós spontán korrupció)[4], akár hatalmas summákról van szó. Az sem mellékes, hogy épp úgy büntetendő a jogosulatlan előnyben részesítés, mint a jogosulatlan előny igénybe vétele, elfogadása. Különbség van a megvesztegetési pénz (graft) és a tényleges csúszópénz között.

Különösen fontos a költségvetéshez kapcsolódó korrupció, amely vélelmezhető, ha olyan, nagy költségtömegű beruházásról van szó, mely mögött nem állnak áttekinthető „döntéslefutási” folyamatok, vagy nem is kerül sor pályázatra. Ezen esetekben a megvesztegetés a hivatali személyek olyan értelmű befolyásolását jelenti, amely kikapcsolja a konkurenciát, illetve a megvesztegető monopolizált helyzetét eredményezi, s a vetélytársak ajánlati adatainak kiadásával, a kéretlen versenytársak kikapcsolásával -„személyre” szabott pályázat, vagy kiírás, közbeszerzés stb. - a verseny korlátozását jelenti, károkat okozva az adófizetőknek.

Külön fejezetet jelent az engedélyek, licencek, jogosítványok, meghatalmazások stb. terén kialakuló korrupció, amely – mint a többi forma esetében is – az individuális eseteken túl bűnözői hálózatok bekapcsolódását is indukálja.

Külön – nálunk szintén kevéssé vizsgált – forma az újságírói korrupció, amely a médiákban megjelenő olyan bűnözői tevékenységet képvisel, amely korrupciós esetek elfedésében, esetleg korrupciós látszatok keltésében, külső – korrupt – politikai, vagy gazdasági érdekek szolgálatában nyilvánul meg, s az újságírást a hirdetői pénzek („hirdetési megvesztegetés”), pártadományok függvényévé degradálja.

Végül – a korrupció „királyi útja” – külön forma a politikai korrupció: a hatalmi pozíciók magánérdekeknek megfelelő törvénybe „öntése” az átláthatatlan tanácsadói háttér képzése, a lobbik és egyéb partikuláris, érdekek előnyben részesítése a politikai morális tekintélyének lerombolása révén. A korrupció formáinak létrejötte és ezek működése hatalmas, nemzeti méretű károkat okoz, bár a korrupció tényét homály lengi körül, így a következmények sem közvetlenül beláthatóak a hétköznapok embere számára. Sőt, az átlagpolgár azt látja, hogy intézmények, utak stb. épülnek, s nem tudatosítja benne senki, hogy ezek a korrupció miatt hatalmas többletköltséggel és silány minőségben valósulnak meg, a költségvetésnek óriási kárt okozva. Nehezen mérhető, de egyértelműen vélhető a korrupció hatása az életminőségben, az egészség állapotában, s főként az általában vett hitben, vélekedésben, melyet az igazságossággal, a biztonsággal, a méltányossággal, az emberi méltósággal kapcsolatban kialakítunk magunkban, illetve kialakítanak bennünk. A korrupció félelmetes materiális és immateriális katasztrófa jelképe. Ez a katasztrófa a funkcionáló demokrácia és a jogállam katasztrófája. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez a korrupciós paradoxon, vagy a korrupció paradoxona. A korrupció lejáratja, csődbe viszi a demokratikus jogállamot, noha annak nem szükségszerűen része. Ráadásul az a felfogás is ellentmondásos, amely a demokratikus jogállamot részben, partikulárisan korruptnak nyilvánítja. A korrupcióval foglalkozó vizsgálódásoknak épp az a „botrányköve”, hogy a korrupciót ördöginek, a demokratikus jogállamot angyalinak kell látnia, mert ha nem, észre kellene vennie, hogy a demokratikus jogállamnak is ördögi vonásai vannak.

E demokratikus jogállam éltető eleme a tiszta viszonyokba vetett hit, mégis, bárhova nézünk csalást, visszaéléseket és züllést tapasztalunk. A feladat tulajdonképpen „egyszerű”: egyértelmű jogszabályokkal, felvilágosító munkával el kell érni, hogy a korrupció legyen túl költséges, formái legyenek undorítóak, képviselői szánalmasak.

 3.A korrupció szociológiai vetülete

 Az fentiekben ismertetett korrupciós formák, az általunk ismertetett szűkebb fogalmi értelmezésben szorosan kapcsolódnak a hatalom, az irányítás, a döntési mechanizmusok egyéneihez, szervezeteihez. Szociológiai értelemben a korrupció olyan társadalmi jelenséget és olyan magatartási formákat jelent, amelyek kutatása – mondhatni – elemi feladat. Demokratikus feltételek között szinte „elvárható”, hogy mind szociotechnikai, mind pedig kritikai-szociológiai értelemben a szociológiai kutatások reneszánszának kellett volna végbemennie az elmúlt tizenöt évben.

Ezzel szemben azt látjuk, hogy – egyetlen tanulmánykötetet leszámítva – tanulmányokon, szociológiai felméréseken kívül csupán a médiák közvetítésével nyerhet betekintést az olvasó a korrupció hátterébe. Szembeötlő a tudományos szociológia némasága, amely akkor is meglepő – sőt éppen akkor – ha figyelembe vesszük, hogy a 90-es éveket megelőző négy évtizedben a szociológiai kutatások kommunista ellenőrzés alatt álltak, a társadalom „kemény tényeit” , alapvető problémáit vizsgáló kritikai szociológia pedig be volt tiltva.

Azt várnánk, hogy pártpreferenciáktól teljesen függetlenül - a szociológia tudományos ethoszának szellemében - vizsgálatok gazdag kínálata álljon rendelkezésre, amelyek fény derítenek a letűnt kádári diktatúra természetére, a cezúra – rendszerváltozás, vagy rendszerváltás – lényegére, a privatizáció konkrét folyamataira stb. Csehországban, a németeknél, Lengyelországban és nálunk ilyen értelemben egy páratlan történelmi lehetőség nyílt a konkrét, valóságos politikai és gazdasági korrupció vizsgálatára, ami egy tudós számára csodálatos lehetőség. Külön problémaként kell tehát felvetnünk a szociológia némaságának kérdését. A korrupció olyan drámai károkat okoz hazánkban, hogy kérdéseit pártpolitikai „tükörviták” martalékává tenni súlyos bűn. A tudomány hallgatása a közvélekedés válságát okozza. A korrupciót érintő közvélemény-kutatások bizonyítják, hogy az emberek – azon túl, hogy rossznak minősítik – nem rendelkeznek támpontokkal a korrupció megítélésében.

Szociológiai értelemben két lehetőség is lenne a korrupció jelenségeinek, formáinak a bemutatására, értelmezésére. Az egyiket a szakirodalomban holizmusnak, a másikat módszertani individualizmusnak szokták nevezni.

A korrupció holisztikus értelmezése arra épül, hogy a korrupció társadalmi jelenség, amely az emberektől független léttel bír. E felfogás uralja a 90-es évek előtti marxizáló szociológiát, s – véleményem szerint hibásan – uralkodó felfogás ma is.[5] Azonnal felmerül ugyanis két igen jelentős filozófiai probléma. Amennyiben a korrupció társadalmi jelenség, közösségi deviancia, úgy hozzá tartozik a társadalom életéhez, el kell tehát fogadnunk, együtt kell élnünk vele.

Ez a belenyugvó rezignáció a holizmus csapdája. Amennyiben a korrupciót az egyénektől elvonatkoztatva, általában vett létező adottságnak tekintjük, szükségszerűen ki kell emelnünk, hogy van benne pozitív – például az, hogy létező társadalmi jelenség –, s ily módon léte, fennállása jogosult. Ilyen esetben rögtön a tükörvita szituációja állhat elő: vagy azt hirdetjük, hogy a korrupció örök jelenség, kiküszöbölhetetlen, időtlen - „tehát” mindenki korrupt - vagy azt, hogy kiküszöbölése a társadalmi realitások kontextusában irreleváns, utópikus lehetőség.

Ez a megközelítés a korrupció elfogadása, a korrupció elméletfüggő látszatát tekinti ontológiai adottságnak. A korrupció látszatát ugyanis tetszőlegesen lehet generálni, a korrupció tényét azonban nem.   A korrupció látszata mindenkire vonatkoztatható, így „valóban” el kellene ismernünk, hogy mindenki korrupt, tehát a korrupcióval – tetszik, nem tetszik – együtt kell élnünk. E modellt nevezik a holizmus paradoxonának: ha a korrupció általában vett társadalmi jelenség, bármilyen szörnyű is, mindig találhatunk olyan pozitív tulajdonságokat benne, amelyek alapján jogosultnak kell tekintenünk. Ilyen esetben a tudós számára a korrupció kutatása – maga a probléma – elveszíti kritikai élét, s lehetetlenné válik annak a veszélynek az elkerülése, hogy olvasója a korrupció elfogadásával, sőt a korrupció erőinek támogatásával fogja „vádolni”. A tükörviták jelentette taposómalomnak épp ez a hajtóereje a tényleges politikai preferenciák mellett. Azért lesz épp ez a motívum a fő hajtóerő, mert a tudásnak nem „lehetnek” politikai preferenciái, feltéve, ha nem éppen a politikai preferenciákkal foglalkozik. Lényeges, hogy ez a metaelméleti probléma a szociológiában súlyának megfelelő hangsúlyt kapjon.

A másik probléma, amely a korrupció holisztikus megközelítéséből adódik, hogy amennyiben a jelenséget a társadalmi entitás általában vett, ontológiai adottságának tekintjük, maga a „társadalmiság” elveszíti történeti beágyazottságát, s a „benne” érvényesülő „alrendszerek” akkummulatív jellegüket. Ennek megfelelően a szociológiai megközelítések hazánkban napjainkban is döntően az úgynevezett „alulfejlettségi” hipotézisre épülnek: gazdag ország, kis korrupció , szegény ország, nagy korrupció. Ráadásul a szociológiában a korrupciót gyakran nem akkummulatív, hanem homogén-statikus adottságnak tekintik, s csupán formái révén fogják fel analitikusan. Ezzel szemben ma már általánosnak tekinthető, hogy a korrupció egyfelől növekedhet és csökkenhet is szegény és gazdag országban is –Bulgária és Kanada példáját említhetnénk - másrészt – főként akut korrupciós jelenségeket „produkáló” országokban – a korrupció egy alapvetően elhibázott társadalmi berendezkedés elhatalmasodó akkumulációs lavinájának „bizonyítéka”.

Egy hibás gazdasági rendszerben, lezüllött morállal rendelkező országban a korrupció annak a jele, hogy a rendszer – hibás volta miatt – évről évre mind súlyosabb feszültségeket produkál, amelyek elfedése „kijavítása” és elleplezése a rendszer kapacitásainak egyre nagyobb hányadát emészti fel. A nagy mértékű korrupció a rendszer összeomlásának egyik legbiztosabb jele: nos ez az a szempont, amelyet a szociológiában akkumulációs lavinának neveznek, s amely oly gyakran válik politikai színezetű értelmezések áldozatává. Ugyanakkor, épp az eltérő értelmezések miatt, hangsúlyozottan fontossá válik, hogy rendszerelméleti szempontok, szociológiai módszerek alapján hogyan lehet egy adott álamban – például hazánkban – a puszta mérőszámokon túl „letapogatni” a korrupció intenzitásának, szervesülésének, a társadalmi lényeggel való összenövésének fokát. A fenti gondolatmenet jelzi azt is, hogy mennyire téves a korrupció pusztán „követő”, szankcionáló, jogi megközelítése. A szociológia mozgásterét éppen az teremti meg, hogy – ahogyan az ma már elterjedt – a korrupció nyilvánvaló következményeit vizsgálva alkothat kritikai elméletet. Ebből az aspektusból nézve figyelemre méltó A. Lebegy tábornok megállapítása, amely szerint a korrupció igazi lényege nem az, hogy a hatalmi elit adott képviselője lop, hanem, hogy mindenkiben tudatosodjon az, hogy büntetlenül megteheti.

Ez a probléma azonban átvezet a korrupció értelmezésének másik lehetőségéhez, amely az úgynevezett metodológiai individualizmussal rokon. Talán a korrupciót, ebben a módszertani individualizmus révén kínálkozó perspektívában szemlélve, könnyebben értelmezhetjük, mint pusztán általában vett társadalmi jelenséget. Úgy kell a megjelenési formákat szociológiailag ábrázolni, hogy ebben kizárólag csupán az egyéni magatartásra, az individuum közegére és értékvilágára érvényes fogalmak szerepeljenek. A korrupció minden megjelenési formájában emberek, emberi egyének szerepelnek, mindig van megvesztegethető, korrumpáló és megvesztegetett, korrumpált. Minden esetben alkalmazhatók például játékelméleti stratégiák. Mindig alkalmazható a filozófiában elterjedt úgynevezett harmadik emberre vonatkozó modell, ráadásul a korrupcióhoz már két ember is elegendő.

Szociológiai értelemben a metodológiai individualizmus konkrét magatartásformák, szociális viselkedési típusok, s az ezeknek megfelelő szociális egyéni stratégiák modellezését jelenti, annak a bemutatását, hogy hogyan keletkezik, milyen értékelméleti megfontolások, milyen típusú szocializáció közegében valósul meg a korrupciós tevékenység. Természetesen az ilyen alapon álló szociológiai vizsgálat jelentős kockázattal jár, hiszen konkrét esetek játékelméleti tipológiáját is jelenti, ami könnyen magára vonhatja a politikailag érintett értelmezések és értelmezők „figyelmét”.

Mégis hinni kell abban, hogy a tudományos tárgyilagossággal értékelt szituációk „kiszabadulnak” a leegyszerűsítő tükör-értelmezések bűvköréből, s megmaradnak a tudományos függetlenség – sokszor könyörtelenül józan – kontextusában.

Kérdés persze, hogy egy korrupciós esemény elszakítható-e a közösség filozófiai értelemben vett „aurájától”, tehát, hogy a korrupció nem lényegileg társadalmi fenomén-e? Ahogyan a nyelvhasználat és a nyelv kialakulásával kapcsolatban szokták emlegetni: nem lehetséges, hogy a kötélhúzó versenyt egy valaki találta ki. Úgy tűnik a számomra, hogy a korrupció nem ilyen ab ovo szintetikus jelenség. Értelmezhető pusztán egyes emberek magatartásaként, - mint ahogyan általában is kétszereplős szituációt értünk alatta - a korrupció lehet lényegében két személy ügye. Ily módon jól érvényesíthető a római jogban emlegetett négyes modell, amely szerint a korrupció az adok, hogy adj; adok, hogy tedd; teszem, hogy adj; teszem, hogy tedd struktúráiból vezethető le.

A szociológia már emlegetett mozgásterét bővíti az a tény is, hogy – a jog közegétől eltérően – itt mégsem a személyek és történések szigorú szabályokhoz kötött bemutatásáról, hanem magatartási formákról van szó, továbbá arról a tudományos felelősségről, amely a szociológiát terheli – félelmetesen kártékony voltuk miatt – a korrupció hátterének feltárását illetően. Persze ez a felelősség a jog területén is értelmezhető.[6]

4.A korrupció politikai és jogi vetülete

 A cím választása azonnal magyarázatra szorul, hiszen a korrupció fogalmának szűkebb értelmezése – lényegében a hatalmi befolyással, az azzal való visszaéléssel történő összekapcsolása – jogilag nehezen kodifikálható. Egyrészt minden jogállamban rögzített a korrupciós bűncselekmények szankcionálása és e jogi közeget nemzetközi egyezmények is legitimálják, mégis nehéz a büntetőjogi rendelkezések hatályába eső korrupciós jelenségeket pontosan körülírni az úgynevezett kifinomult, lágy korrupció esetében.[7]Másrészt az is nehezíti a törvényalkotást, hogy a törvényes rendelkezések egyben előre nem látható kereteket adnak, előre nem látható korrupciós megoldások számára. Ebből adódóan a hétköznapok embere nincs megfelelően felvértezve a korrupcióval szemben. A közvélemény-kutatások eredményei szerint a korrupciót a megkérdezettek döntő többsége rossznak tartja, de a vizsgálatokból az is kitűnik, hogy ezen túl teljes fogalmi zűrzavar uralkodik. E káosz –véleményem szerint – sokszor mesterséges, s az a célja, hogy elterelje a figyelmet a korrupció legáttételesebb formáiról, a költségvetéssel, az adózás rendszerével, vagy a közbeszerzéssel összefüggő korrupcióról. Ilyen megközelítésben az általában vett és sokat emlegetett politikai korrupció fogalma homályos, nehezen megfogható, holisztikus fogalmi „megszakító”[8]A politikai korrupció egy parlamenti demokráciában a „parlamenti korrupció” formájában jelentkezhet. Amennyiben a parlamenti rendszer a korrupció által érdemben érintetté válna, azonnal a jogállamiság kerülne veszélybe. Újra kellene értelmezni ennek megfelelően a jog funkcióit is, hiszen a korrupcióval kapcsolatos törvényeket a parlament alkotja. Az általam alkalmazott szűk értelmezés e ponton válik explozívvá, mert felvetődik a kérdés: lehetséges-e korrupt jogállam.[9] Gondolatmenetemben a kérdés úgy vetődik fel, hogy lehetséges-e a jogi szabályozás problémáit a parlamenti törvényalkotás zavaraira visszavezetni. Az a megszokott tézis, hogy a politikai szférát meg kell óvni a korrupció támadásaitól, elméletileg lehet egy kölcsönhatási rendszer egyoldalú jellemzése is, különben nem volna értelme külön politikai korrupcióról beszélni. A rendelkezésre álló adatok nem zárják ki, hogy a politikai korrupció lehetőségeket kínál – a politikai befolyás átfogó és hatékony volta miatt – a korrupció alkalmazkodó, rugalmas és több lábon álló konstrukcióinak létrehozására. A mai modern korrupciós formák világában nehéz feladat biztosítani a jog hatékony érvényesülését, még akkor is, ha minden törvényi feltétel rendelkezésre áll. Amikor tehát azt látjuk, hogy a korrupció elleni harc a banki pénztárosnál és a vámtisztnél lezárul, méltán van hiányérzetünk.[10] Jogalkalmazásunk próbaköve, hogy hogyan tud a jogalkalmazó hatékony erőt mutatni a politikai korrupció legmagasabb szintjein „tevékenykedő” személyekkel, vagy akár testületekkel szemben. Lengyel László[11] a probléma gyökereit abban látja, hogy a kádári szocializmus a politika és a gazdaság olyan kóros összefonódását jelentette, amely a politikai korrupciót a szisztéma lényegévé „emelte”, s mintegy a politikai korrupció hatalmi monopóliumát teremtette meg. Így jött létre a kádári klientelizmus, s az erre épülő fogyasztói szocializmus. Ennek a velejéig romlott rendnek az összeomlása – időlegesen – a klientúra eltűnésével felszínre dobta az önmagában vett, tiszta korrupciót a maga meztelen valóságában. Paradox módon a folyamat a nyers korrupciót a jogállamiság kialakulásának kötegében, vagy prizmáján keresztül láttatta velünk, ráadásul oly módon, hogy az alapvető átalakulásban sem az egyéni felelősség megállapításának, sem a privatizációs folyamatok kézben tartásának nem voltak meg a feltételei. Noha a 90-es közepére létrejött egy cizellált, az európai normáknak megfelelő anti-korrupciós jogszabály-rendszer, egyszersmind az a dilemma is újra jelentkezett, amely a finom korrupció eltűrését érintette a kemény korrupció elkerülése érdekében. A hibás, destruktív dilemmára épülő megoldások azonban csak felgyorsították a korrupciós lavinát. A jövőt illetően így nem lehetünk nyugodtak. A 90-es évek áttekinthetetlen fegyverüzletei, az olajszőkítés vad korrupciója mély nyomokat hagyott maga után, s a politikai és közigazgatási posztok széleskörű korrumpálódásához vezetett, melynek során a korrupcióból származó irdatlan összegek „beárazták” politikai vezető elitünket.[12]Ebben a folyamatban a korrupció politikai tisztségeket betöltő szereplői a törvények számára elérhetetlenek maradtak, csupán járulékos szerepet betöltő személyek felelősségre vonására került sor, ez pedig végképp aláásta a korrupció elleni küzdelem legfontosabb bástyáját, a morális tartásba, az erkölcsi kiállás értékébe, az igazság érvényesülésébe vetett hitet.

 5.Politikai korrupció, a jéghegy csúcsa

 Szinte természetes, hogy a korrupció legkifinomultabb, legárnyaltabb formái a politikai és közigazgatási irányításhoz, az általában vett politikai hatalomhoz kapcsolódnak. A politikai vezetés személyiségei közvetlen részesei a jövő felé nyitott hatalmi tevékenységnek, így esetleges korrupciós mozgásterük is igen nagy, s arányosan nő a hatalmi pozíció nagyságával. További meghatározó jelentőségű tényező az, hogy az adott hatalmi pozícióban lévő politikai vezető döntései milyen „mélységben” követhetők, milyen mértékben nyilvánosak, ellenőrizhetők A demokratikus szabályok jelentette erőtérben az egyéniség a racionális döntések kontextusában, a politikai racionalitás jelentette hitelesség alapján értelmezhető. Ez egyet jelent azzal, hogy a politikai ráció ellensúlyaként e hatalmi döntések esetében azonnal a morális szempontok kerülnek előtérbe. Minden diszkrepancia a politikai ésszerűség és a konkrét döntés hátterében értelmezhető individuális tervezés között automatikusan utal a korrupció lehetőségére.[13]A korrupciónak a hatalommal, illetve az azzal való visszaéléssel történő meghatározása mind a holisztikus, funkcionális, mind pedig az individuális atomizmusra épülő modellek szerves része. Ez a mozzanat az egyik eleme az úgynevezett Klaveren-féle korrupció-értelmezésnek is , amely szerint a köztisztviselői korrupció „az alkotmány által szisztematizált”, s a léte szervesen összefügg a személyiség alkotmányosan rögzített önálló jogi monopóliumával.[14]A politikai vezető azonban úgy is tekinthető, mint aki maga is sajátos derivátuma az adott társadalom jelentette erkölcsi minőségnek, így a korrupció megítélése mindig elméletfüggő lesz, s a korrupciós „skála” két szélső értéke – a szélsőségesen megértő funkcionalista és a radikálisan kritikai, individuálisan morális – között helyezkedik el.[15]Ez persze nem jelenti azt, hogy tagadnunk kellene mindazokat a megállapításokat, amelyek a korrupció pozitív hatásait érintik például a fejlődő országokban, vagy az úgynevezett „kábítószer alapú” társadalmakban. Mégis inkább azt az álláspontot tekinthetjük mérvadónak, amely szerint a korrupció estében a mégoly pozitív hatásokat is negligálja az a rombolás, amelyet a jelenség a kormányzat tekintélyvesztésével okoz.[16]Példaként említhetjük Afganisztánt, ahol a tálibok megszerezvén az ópium forgalmának monopóliumát a törzsi vezetők megfélemlítésével, ellenőrzésük alá vonták a világ ópium-csempészetének mintegy 70 százalékát. Ebből olyan példátlan bevételek származtak, hogy Rumsfeld hadügyminiszter szerint a hadműveletek nagy problémája volt a hatalmas mennyiségű fegyverzet „lebontása”, amelyet – megfelelő utak és repülőterek hiányában, barlangokban tároltak. A Hankiss Elemér által bemutatott társadalmi csapda így záródott rá a túlnyomó többséget alkotó „maradék részre” a korrupcióból kiszorult, pénz nélküli kisemberekre.[17]Véresen igaz tehát, hogy a korrupció nem „zéró-összegű játék”. Épp ez a szempont az, ami miatt nem fogadható el a korrupciót szükséges rossznak, vagy akár részben jónak tekintő funkcionalizmus, talán még saját terepén, a szociológiában sem. Ha az általánossá vált korrupció világában a közfunkciót betöltő személyt az ugyancsak általános erkölcsi romlottság kontextus-függő „adottságának” tekintjük – erről már esett szó – nem leszünk képesek pontosan feltérképezni, hogy e „következmény”-személyiség milyen fokú autonómiával rendelkezik az általában vett korrupció kiteljesedése terén, hogyan járul hozzá – a politikai rendszerben betöltött tisztsége révén -  a politikai morál lezülléséhez. A politikai korrupció terén tehát elsősorban az egyénből kell kiindulnunk – jogi értelemben a jogállamiság eszméjéből és a törvény előtti egyenlőség elvéből – és keresnünk kell azokat a pozitív tényeket és módszereket, amelyek révén a politikai korrupció adott esetei egyértelműen, bizonyító erővel, jogilag is értelmezhetően verifikálhatóak. Sokszor persze nem egyszerű a korrupciós cselekmények „vegytiszta” kimutatása, hiszen igen nagy a látencia.[18]Megoldást csak a feltétlen, a kölcsönös érvek mély tiszteletére épülő tárgyilagosság jelenthet. Ennek a kölcsönös bizalomra épülő tárgyilagosságnak hasonló szerkezete és módszertani feltételrendszere van, mint bármely tudományos eszmecserének. Későbbi gondolatmenetemet megelőlegezve: a kölcsönös bizalom alapja a korrupciós gyanú szigorú minimalizálása, az egyértelmű, kölcsönösen akceptált tények racionális diszkutálása, az úgynevezett „tükör-vita” kerülése.[19]

Álláspontom tulajdonképpen inverz felvilágosító érvelés. A didaktikus, felvilágosító álláspont szerint a korrupció a helyes politikai vezetés – felvilágosult uralom – irányító, iránymutató hatására semmisíthető meg, vagy csökkenthető a minimumra. A társadalmi igazságosság sokoldalú és tanulságos bemutatása persze mindig kiegészül a „meglévő hős csapdájával”.[20]Nem akarjuk követni Curtiust és nem akarunk meghalni az urak gaztetteiért.[21]A felvilágosult álláspont alapja az, hogy az erkölcsi züllés – amely a korrupció melegágya – átcsaphat egy egészséges morális érzék alkotta dimenzióba, amelyben a hatalmi önzés értelmét veszti. A hatalom eme új közegében- Kant értelmezésében – minden eszes lény ésszerű szabályai veszik át az önzés szerepét. Modern világunk szkeptikussá tesz minket a fenti állásponttal szemben. Aggályainknak azonban a felvilágosodással szemben kell hangot adni. A korrupcióval, annak politikai formáival kapcsolatban ma már nem csupán egy modern, Adorno és Horkheimer nevével fémjelzett felvilágosodás-kritika érvényesítése a feladat, hanem az, hogy bemutassuk azokat a szociológiai, etikai struktúrákat, amelyek – bár világos és tiszta, ésszerű és demokratikus közegben jönnek létre– a korrupció veszedelmes formáit testesítik meg. Ebben az értelemben a korrupció értelmezésének az a kulcsa, hogy hogyan tudjuk megérteni azt a folyamatot, amely révén a jogállamiság és a törvény előtti egyenlőség elveit zászlajára író demokrácia démonként jelenik meg előttünk, önmaga torzképét mutatva. Ha a politikai korrupció lényege a hatalommal való visszaélés, akkor a megoldás – első közelítésben – abban az egyszerű tézisben rejlik, hogy minden köztisztséget, hatalmi funkciót viselő személy pusztán természetes magánember. Ennek az elvnek az alkalmazása teheti a korrupciót kockázatossá, túlzottan veszélyessé, drágává. A törvény előtti egyenlőség a politikai rendszer konstitutív eleme kell legyen, amely a korrupció gyanúja, vagy annak ténye esetében automatikusan, minden politikai „előjogot” teljességgel közömbösen kezelve működésbe lép, bárkiről legyen is szó. A fenti alapelv azonban mindaddig pusztán fakó teória, ameddig országos jelentőségű korrupciós ügyek – „olaj-gate”; privatizáció; banki botrányok szinte teljességgel személyi konzekvenciák nélkül maradnak Sürgető a mulasztások mielőbbi pótlása, hiszen a politikai korrupció alkalmazkodó-követő jelenségei, gyors reagálási képessége, s hazánkban vélhetően a jogalkotás hiányosságai (elévülési szabályok, joghézagok) megnehezítik az érdemi ellenlépéseket. Már az is sokat segítene, ha kialakulna a politikai korrupció egységes szemlélete, hiszen a politikai korrupció már prima facie több aspektusból szemlélhető. Egész mást jelent, ha a jog dominanciáját érvényesítve a korrupciót formális, pozitív-jogi kategóriákhoz kapcsoljuk, megint mást, ha a közszereplők magánérdek-alapú tevékenységeként definiáljuk, s megint mást, ha természetjogi értelemben vett normák révén értelmezzük és ezen normák megsértéseként fogjuk fel. Sok problémát jelent magának a közérdeknek a meghatározása is. A közjó illetve a „közrossz”[22] fogalma ugyanis eltérő értékosztályok révén is egyenrangúan értelmezhető, felfogható materiális értelemben, de értelmezhető az élet erkölcsi alapú meghatározottságaként is, s ráadásul akár egymással ellentmondásban álló következtetésekre is juthatunk egy-egy érték-alapú megközelítést alkalmazva.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a közjó fogalmából adódó konzekvenciák nem pusztán tudományos értelmezések tárgyát képezik, hanem a lehetséges érték-világokhoz kapcsolódó véleményeket, elbeszéléseket, előítéleteket testesítenek meg, sokszor minden koherencia-kritériumot mellőzve. Ezeket általában véve a politikai korrupció közvélemény-alapú meghatározásának, felfogásának nevezhetjük. Ez utóbbi szempont révén a probléma ismét kiszélesedik, és magába foglalja a politikai nyilvánosság, a nyilvános – és nem nyilvános –politika, a politikai médiumok, a politikai sajtóközlések, a manipuláció, a kommunikációs rendszer kérdéseit is. A közvélemény-alapú politikai korrupció fogalma az individuális mozzanatra helyezi a hangsúlyt és nem a korrupcióról magáról szó, hanem inkább hermeneutikai jelleggel a korrupciót, vagy annak gyanúját interpretálja. A korrupcióról szóló elbeszéléseknek a tényleges korrupcióval, illetve annak gyanújával, vagy akár egy politikai korrupciós eset jogi leírásával való összemosása súlyos aránytévesztést okoz. Valaki ír egy korrupciós esetről én olvasom, s mégis lehetséges, hogy ténylegesen nincs is szó politikai korrupcióról, és az is lehet, hogy épp az az igazi, tényleges korrupció, amelyről nem írtak, és amelyről így nem  is olvastam semmit. A modern kommunikatív társadalmakban az információk önálló életre kelnek, s sokszor szabad tér nyílik a manipuláció „mérnökei” előtt. Ez a közvélemény-alapú politikai korrupció-fogalom ellentmondása. A fogalommal kapcsolatos információs stratégia politikai öncéllá válik, s olyan befolyásolásra törekszik, amely a tényleges politikai korrupció látszatát emeli át egy virtuális valóság közegébe, elfedve, hogy a korrupciós esetek sokszor kontingens jellegűek, pusztán politikai véleményeket, ideológiai értékeket sugároznak magukból az objektivitás látszatát magukra öltve.[23] A politikai korrupcióval szemben folytatott küzdelem kommunikatív szintjein gyakran találhatjuk meg azokat a modelleket, amelyek – noha korrupciós esetek bemutatásról van szó – maguk is korrupciós hatásokra utalnak, vagy akár maguk is korrupciót testesítenek meg. A politikai korrupció eseteinek leleplezése olykor pusztán virtuális korrupciós látszatokat tükröző politikai-világnézeti jellegű retorikai, pszichológiai stb. attitűdök halmaza. Ritkán tárgyalt kérdés, hogy milyen módon ábrázolható a fenti probléma, amely a politikai korrupció meta-szintjét érinti. Elvileg könnyen értelmezhető például az úgynevezett sajtó-korrupció, hirdetési korrupció, általában azonban nem ismerjük ezek metodológiai hátterét, így csupán gyanúinknak adunk hangot, s az iménti gondolatmenet révén rögtön diszkvalifikáljuk magunkat, hiszen a korrupció gyanújának kevés köze van a tényleges korrupcióhoz. Könnyen ránk záródhat a korrupciós tudat csapdája.[24]

6. A Fekete, fehér, szürke korrupció és megszüntetésük

 A korrupciót, elsősorban funkcionális értelemben, három eltérő csoportba szokták sorolni, bár a felosztás némileg eltérő alapú lehet. Hankiss Elemér például a korrupció társadalmi formáit bemutatva – Heidenheimer sokat idézett kutatásai alapján – a négy közösségtípus megkülönböztetéséből indul ki. E tipológia szerint a közösség lehet családalapú, lehet patrónus-kliensi, lehet nagyfőnök-kisember alapú és lehet közszellemalapú. A formák átfedhetik egymást, mégis történeti képződmények A bennük megtestesülő uralmi viszonyok – Max Weberre emlékeztető – közegében születik meg a korrupció, illetve annak megítélési módja. Fehér korrupció alatt azt értjük, hogy a közösség egy adott tettet nem tekint korruptnak, fekete a korrupció, ha egyöntetűen annak ítélik, szürke pedig, ha bizonytalanok a vélekedésben.[25]Ezek szerint a korrupció vélemény-függő, ami természetesen lehetetlen, hiszen a vélemények változékonyak, tetszőlegesen destabilizálhatók, nincs ab ovo ontikus tényszerűségük. Ilyen alapon bármely cselekedet lehet fehér, fekete, vagy szürke, akár két időpontban ugyanazon egyén esetében is. Gondoljunk például arra a retorikai eljárásra, amely a kifejezések jelentését a tények, az intézményesülési kontextus, vagy a kulturális hagyományok szimbólumainak tekintve formálja a véleményalkotást.[26] A modern közösség-alapú korrupció-fogalom épp ennek a határozatlanságnak a feloldását keresi, vagyis annak magyarázatát, hogy mi okozza a korrupciós „fehérséget”. A fenti statikus modell erre nem ad választ, csupán vélhetjük, hogy a tradíciók, a „mindennapi emberi interakciók”, illetve ezek torzulásai a felelősek ebben. Heidenheimer a fenti felfogást maga is továbbfinomította, s a korrupciós színt az elit és a közember véleményeire vonatkoztatta. Ily módon már hatékonyan érvényesíthető a közvélemény alapú korrupció fogalmának kommunikatív jellege. Azonban ebben a felosztásban is megmarad az osztályszempont. Ma már nem kell feltétlen evidenciának tekinteni sem az elit, sem pedig a közember fogalmát. Egy lehetséges értelmezés, ha köztisztviselők és az állampolgár kettősségét vesszük alapul, a benne rejlő univerzális affirmációval. Bár a kettősség kissé iskolás – minden köztisztviselő ember, de nem minden ember köztisztviselő – mégis találó.[27]Ha elfogadjuk a tudományos, vagy a felelősséggel tájékozódó és a tájékozatlan, tudatlan ember dichotómiáját, talán közelebb jutunk a megoldáshoz. Fehér korrupcióról beszélünk, ha a tájékozott és a tájékozatlan emberek egyformán ártalmatlannak minősítik az adott cselekedetet. Fekete, ha mindkét „fél” veszedelmesnek tartja az adott történést és szürke lesz a korrupció, ha a felek bizonytalanok. Van azonban egy bökkenő a gondolatmenetben: Mitől lesz az adott kérdésben körültekintően, alaposan tájékozott emberünk bizonytalan? Csak akkor, ha dezertál. Vice versa: mikor lesz a tudatlan biztos a dologban? Ha kooperál. A végeredmény megdöbbentő: a korrupció színe attól függ, hogyan lehet a tudatlan, tájékozatlan embereket kooperációs csapdába ejteni, s másrészt, hogyan lehet a tájékozottakat dezertálásba szorítani. Tehát nem a szürke bizonytalanság a politikai veszély, hanem a korrupció közvélemény alapú definíciójában rejlő manipulációs paradoxon.

A korrupció politikai formái kapcsán az egyetlen járható út a tárgyilagos, elfogulatlan tényfeltárás, s az esetleges korrupt mozzanatok éles elválasztása a politikai felhangoktól.[28]

Meg kell szereznünk a képességet, hogy a korrupció-gyanús esetekről a kölcsönös bizalom és kölcsönös tudás talaján tudjunk racionális vitát folytatni. Reális kiindulópontként az információk sokoldalú ismerete és cseréje szolgálhat. Egy cizellált, a korrupciós színeket és szinteket világosan elkülönítő vita mindenkinek a hasznára válik, hiszen - sub specie aeternitatis – a korrupció a demokratikus rendet fenyegető távlati veszélyek között talán a legnagyobb. Hazánkban, néhány kelet-európai országhoz hasonlóan, a politikai korrupció súlyos károkat okoz. Az óriási látenciát tekintve megkockáztatható, hogy a helyzet drámai, talán annál is tragikusabb, amilyennek a felmérések alapján véljük. Különösen a politikai és a közigazgatási rendszer tűnik korrumpálódottnak. Egyes felmérések szerint az intézmények, különösen a közigazgatásban és általában a közhivatalokban kialakult a korrupciós szempontból vett „üzemszerű működés”[29]A tisztviselő nem a közjót, hanem saját hasznát szolgálja. Míg a fejlődő országokban a korrupció a társadalmi forradalom, a hatalomátvétel, illetve az etnikai arányok katasztrofális eltolódását okozhatja, a korrupciónak léteznek általános negatív hatásai is, amelyek hazánkat is érintik. Ilyen például a források pazarlása, a tőke kiáramlása, a befektetési szerkezetek eltorzulása stb.[30]Különösen kártékony hatásai mutatkoznak az úgynevezett közbeszerzési korrupciónak, amely érezhetően átlépte azt az inflexiós pontot, amelyen túl a politikai korrupció rendszerszerűvé válik és a közpénzek elköltése maga válik céllá. Napjainkban a közbeszerzések 90 százalékát korrupció-gyanúsnak vélik a szakértők. Folyamatosan sérül a verseny tisztasága, a pályázatok elbírálása áttekinthetetlen, gyakori bennfentes információk kiadása, ami a korrupcióra érzékeny befektetők visszalépését is eredményezheti.[31]

Mindez felveti a bürokratikus rendszer átfogó reformjának szükségességét. A hivatalnok, akár a hivatali szervezet alsó, akár felső régiójában tevékenykedik, közvetlen kapcsolatban áll az ügyfelekkel. Amennyiben a korrupció csökkentése a cél, az ellenőrzés szigorításán túl, át kell formálni az egész bürokratikus rendszert. A fellebbezési jog szélesítése, a mérlegelési jog szűkítése, vagy eltörlése, a döntések teljes áttekinthetősége egyaránt alkalmas a korrupció visszaszorítására.[32]A bürokratikus rendszer ésszerűsítése a korrupció minden területére kihathat. A politikai korrupciót jelenleg négy fő területen láthatjuk működésben. A korrupciós kockázatok különösen nagyok a privatizáció, a pártfinanszírozás, az állami támogatások és a már említett közbeszerzés terén.[33]

A korrupció leküzdésének, illetve fokozatos visszaszorításának nincs alternatívája. A rendszerszerű politikai korrupció azonban oly mértékben átitatta a közélet minden területét és a politikai cselekvés minden formáját, s a bürokratikus rend minden szegmensét, hogy csak alkotmányozói akarat hozhat sikert. Erre van példa, a feladat nem megoldhatatlan. A szerves korrupciót sikeresen visszaszorították például az Egyesült Államokban és Olaszországban.[34]Hazánkban a korrupció elleni küzdelem nem csupán nemzeti érdek, hanem az Európa Unió által is közvetített követelmény. Ez a küzdelem előírja az elmúlt 16 év korrupciós ügyleteinek felülvizsgálatát és a felelősök bíróság elé állítását, megköveteli a klientelizmus felszámolását, s a korrupció révén bekövetkezett károk helyreállítását. A következmény hatalmas anyagi és erkölcsi tartalékok felszabadulása lenne. A múlt romjain kivirágozhatna egy emberi jövő.                    

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Korrupció
CSERÉLJÜNK GONDOLATOT FACEBOOK-CSOPORT WEBOLDALA - © 2008 - 2026 - gondolatcsere.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat